Azóta nagyot fordult a világ. Először is: most a kormány tőzsdézik mindannyiunk vagyonával, és egy ideje erős besszben van. Azt a négy-ötezermilliárd forintot – a GDP 15 százalékát –, amit a magán-nyugdíjpénztári vagyon benyelésével, a különadókkal és a költségvetési megszorításokkal sikerült mozgósítani a nem szokványos gazdaságpolitika megtámogatására, a kívülről leginkább ámokfutásként érzékelhető gazdasági kormányzás mind egy szálig elvitte.

Másodszor: Szijjártót az IMF-kapituláció óta ritkábban kapcsolják be, honlapja, a szijjartopeter.hu elérhetetlen: valószínűleg a valutaalappal kapcsolatos legotrombább megnyilatkozásokat takarítják róla. Harmadszor pedig kiderült: az, hogy a kormány kit tekint hitelesnek, kizárólag a pillanatnyi politikai érdektől, illetve a Fidesznek tett korábbi szolgálatoktól függ.

Itt van például a Gaskó-féle VDSZSZ, amely alapító tagja volt a vasutasok nyugdíjpénztárának (értelemszerűen a felügyeletében is részt vett a többiekkel együtt), kormányzati szemszögből azonban nemcsak hiteles, hanem hitelképes is. Nehéz másképp értelmezni, hogy egy régi VDSZSZ-követelést teljesítve 2013-ig ötmilliárd forintot oszt szét a kabinet a vasutasok között pénzügyi ösztönzés címén – formailag a MÁV Cargo privatizációs bevételéből, valójában azonban (mivel azt a pénzt már rég elköltötték) nyilvánvalóan hitelből, az államadósság terhére.

A vasutasok a rosszul kereső állami alkalmazottak közé tartoznak, de azt, hogy a privatizációs pénzből jogszerűen jár-e nekik, ilyen alapon nem lehet eldönteni. (Ha jár, sokan tarthatnák a markukat például a Malév vagy a posta szintén nem túlfizetett dolgozói közül is.) Viszont ha a kormány ötmilliárd forintnyi közpénzzel befogja a munkaharcban eddig vehemens (nem mellesleg: a VDSZSZ színeiben számos ellenzéki Fidesz-követelésmögé demonstratívan odaálló) vasutasok száját, ha kivásárolja őket a következő két év prognosztizálható szakszervezeti konfliktusaiból, azt aligha fogják a felek további hitelvesztés nélkül megúszni.

Amennyiben az „elmúltnyolcév” sztrájkjainak élcsapata – akkor, amikor a kormány az eddigi munka törvénykönyvével együtt a sztrájkjogot és a szakszervezeti jogosítványok többségét is kukázza – hallgatni fog, nehezen kecmereghet ki a Júdás-szerepből. Ha viszont ismét a régihez hasonló keménységgel lép fel, a kormányoldalt és a Gaskóval különleges viszonyt ápoló kormányfőt hozza kényelmetlen helyzetbe.

Vagyis: a bolton mindenki veszít, a számlát pedig – szokás szerint –mi fizetjük.