Magyarországon a félkatonai egységek mozgósítása a „cigánybűnözés” elleni tiltakozás jegyében és a rasszista gyilkosságok sorozata odáig vezetett, hogy a szélsőjobboldali Jobbik a szavazatok közel 17%-ával a parlamentbe került. Idén augusztusban Csehországban lehettünk a romák és a nem romák közötti erőszakos összetűzések szemtanúi. Legutóbb pedig Bulgáriában szerveztek országszerte agresszív tüntetéseket a romák ellen az elnökválasztást megelőző időszakban. Nemcsak kelet-közép-európai jelenségről van szó: a sajtó rendszeresen beszámol olasz és francia hatóságok romák elleni diszkriminatív fellépéseiről is. Miért történik mindez, miért ennyire erős az előítélet, miért vall kudarcot az integrációs programok nagy része? Nos, ebben szerepet játszik a múlt, de az EU-integráció jelene és a gazdasági válság is. Látni kell ugyanakkor azt is, hogy a feszültségek jellege nem ugyanaz Nyugat-Európában, illetőleg az ún. új EU-tagországokban. A romák sok évszázada részei a közép-európai és balkáni társadalmaknak, mégis kevesen ismerik a kultúrájukat, és még kevesebben Nyugaton. Többnyire a társadalom peremére szorítva éltek mindig, és történetüknek ma már megkerülhetetlen fejezete, hogy a második világháború idején a nácik és cinkosaik romák tízezreit deportálták és gyilkolták meg.

Ma Európa-szerte azt látjuk, hogy a közvélemény nem rokonszenvez a romákkal, sőt gyakorta erős ellenérzéseket táplálnak irántuk. Mintha beteges előítélettel viseltetne az európai lélek a régóta szomszédságában élő, ám általa egyenlőnek soha el nem ismert közösségek iránt. Az a tény azonban, hogy az utóbbi időben egyre több a roma származású értelmiségi és aktivista, azt mutatja, hogy elkezdődött Európában a roma lakosság helyének és szerepének újraértékelése.

2010-ben az Európai Bizottság létrehozta a romák helyzetét áttekintő munkacsoportját, hogy felmérje a tagállamokban a nemzeti és az uniós támogatások hatékonyságát. A munkacsoport véleménye szerint a tagállamok a roma állampolgáraik gazdasági és társadalmi beilleszkedésére kapott uniós támogatásokat nem használták fel elég hatékonyan. 2011. április 5-én a bizottság elfogadta a nemzeti romaintegrációs stratégiák uniós keretrendszerét, amely világos és átfogó uniós célokat határoz meg a romák oktatási, foglalkoztatási, egészségügyi és lakhatási helyzetének javítására.

Ez év végéig minden tagállam a bizottság elé terjeszti saját integrációs stratégiáját. A tagországoktól – főleg a legnagyobb roma népességgel rendelkezőktől – a bizottság igen komoly terveket vár, amelyek még nem körvonalazódnak mindenütt. Az európai Roma Platform széles körű konzultációja eszközként szolgál e stratégiák minőségének javításához, és arra ösztönzi a tagállamok civil szervezeteit (többek között a roma szervezeteket is), hogy készítsenek kritikus „árnyékjelentéseket”. Az EU 2014-től 2020-ig terjedő időszakra vonatkozó költségvetése pedig a szociális befogadásra szánt támogatások átalakításával még több lehetőséget nyújt a hátrányos helyzetű emberek, többek között a romák integrálására.

Az eddigi lépések ellenére a média egy része gyakran bírálja a bizottságot, mondván, hogy jóval többet tehetnénk Európa roma népességéért. Mások – ellenkező oldalról – azt kifogásolják, hogy az EU miért foglalkozik egyáltalán egy ilyen kérdéssel, amely tagországok belügye. Meggyőződésem szerint – bár az Európai Bizottság közbeavatkozási lehetőségeit a hatályos szerződések szigorúan korlátozzák – az összehangolt cselekvésre mindenképpen szükség van. Nem elfogadható, hogy egyes tagállamok megtűrjék a diszkriminációt és a mélyszegénységet, amelyet esetenként egyszerűen exportálnak. Az EU jogi, politikai és pénzügyi eszközöket bocsátott a tagállamok rendelkezésére, hogy a romák helyzetén tudjanak javítani. A hosszú távú integrációs programok segítségével meg kell szüntetni a romák és a lakosság többségi része közötti szakadékot, hiszen a romák mindenben hátrányban vannak, az oktatáshoz, a munkához, az egészségügyi ellátáshoz és a lakhatáshoz való hozzáférésben egyaránt. Ez ma egész Európa közös felelőssége, beleértve magukat a romákat, a civil társadalmat, a nemzeti, a regionális és a helyi hatóságokat, de az Európai Uniót is.

A romák ellen irányuló, egyre inkább átpolitizált ellenségesség nézetünk szerint éppen azt igazolja, hogy szükség van egy hosszú távú közös programra. Fontos tehát, hogy az EU tagállamai teljes mértékben magukénak vallják az uniós roma-keretstratégiát, és minél hatékonyabban használják ki a rendelkezésre álló eszközöket és forrásokat. Csak így tudják csökkenteni az egyenlőtlenségeket, és megalapozni egy harmonikusabb gazdasági és társadalmi fejlődést maguk és Európa egésze számára.

A szerző az Európai Unió foglalkoztatásért, szociális ügyekért és társadalmi befogadásért felelős biztosa