Így érezhetik magukat a spanyol szocialisták, miután vasárnap történelmi vereséget szenvedtek a parlamenti választásokon. Soha ilyen mélyre nem zuhantak a rendszerváltás óta eltelt 34 évben. Sovány vigasz, hogy épp az ötödikek a sorban, másfél év alatt ennyi kormányt sodort el a válság Nyugat-Európában: voltak köztük baloldaliak (Nagy-Britanniában) vagy épp jobboldaliak (Dániában). Spanyolország az utolsó jelentős európai ország volt, ahol még a szocialisták kormányoztak, nem utolsósorban azért, mert a konzervatív Néppárttal szemben a mai napig élnek bizonyos történelmi fenntartások. Elvégre mégiscsak Franco tábornok egykori miniszterei alapították, és bár átment némi fazonigazításon a kilencvenes években, a merev katolikus hagyományokat, férfi dominanciát és születési előjogokat egyre inkább maga mögött hagyó spanyol társadalom számára olykor kínosan maradi maradt. Bár a gazdasági rendcsinálás és az eurózóna tagság is a Néppárt nevéhez fűződött, korábbi vezérük, José María Aznar iraki kalandja, majd a 2004-es madridi vonatrobbantás „félrekommunikálása” sokat levont a népszerűségükből.

A győztesek az emelvényen

A mélyülő válság és a szocialisták dilettáns válságkezelése azonban feledtette a bakikat. A Néppárt akkora győzelmet aratott, ami majdnem megfelel a magyar kétharmadnak: a parlamenti abszolút többség mellé társul még a 17 autonóm tartományból 11 kormányzása. Gyakorlatilag azt csinálnak, amit akarnak.

Gazdasági szabadságharcot vagy rendszerváltást azonban momentán nem terveznek. Mint ahogy az előző kormány felelősségre vonását sem. Mariano Rajoy, aki nyolc évig várta, hogy hatalomra kerülhessen, első nyilatkozatában azzal nyugtatgatta a lakosságot, hogy senkinek sincs oka az aggodalomra. Nem rejtette véka alá azt sem, hogy nehéz évek jönnek, nem ígért se csodareceptet, se megváltást, se unortodox gazdaságpolitikát. Talán mert tudja, hogy az elsöprő többség óriási felelősséggel párosul: kormányzati tevékenységét aszerint fogják megítélni, hogy sikerül-e visszaállítani a bizalmat az ország iránt a pénzpiacokon, beindítani a növekedést és számottevően csökkenteni a munkanélküliséget. Egy darabig lehet az elődökre mutogatni, de attól nem lesznek új állások (legfeljebb a barátoknak) és nem nő a befektetői bizalom sem, csak a szegények és a lecsúszók száma. A felelősség egy része a szocialistáké: tudnak-e értelmes javaslatokkal ellensúlyt képezni a parlamentben és a közéletben, vagy inkább egymás torkának esnek és ezzel egy időre kiírják magukat a politikából?