Egy kicsit. Mert nem vagyok igazi, komplett, teljes értékű kutyás, de kutyás, kicsit kutyás. Kabátzsebemben mindig zörög néhány nejlonzacskó, az előszoba polcán ott van a kissé nyálas labda, és ijedten kérek elnézést, ha véletlenül rálépek a felmosórongyra.

De a hét nagyobbik részében nem kopog köröm köröttem. Hétvégi kutyás vagyok, alkalmi ebes, mostohakutyás. Szombat, vasárnap hordom le a jószágot, aki nem az enyém, nem én vagyok az igazi gazdája, nálam csak láthatáson van.

Nem idegen tőlem ez a beosztás, életem nagy részében gyakoroltam ezt, a mostohaságot, otthonos vagyok ebben. Általában hozzászoktam a mássághoz, hogy életem nem teljesen szabályos, szokványos, hogy újabb és újabb cezúrák tagolják, hol falun élek, hol városon, hol evvel, hol avval, hol kétlaki vagyok, hol három, hol kocsmás, hol mászkálós, hol meg otthon ülő.

Például elvált mostohanagypapa vagyok. És ez se pontos, hisz nem voltam törvényes hozzátartozó. Néha nem is tudom, mi voltam, vagyok. Zabi papa. Nem nyafogok; sokat látok, tapasztalok, élek legalább. Megtanulom, hogy azt is lehet szeretni, aki nem a miénk. Kicsit mindent másképp látok, nem teljesen belülről, de nem is kívülről. Srégen.

Amikor a kutya nálam van, minden vele kapcsolatos felelősség az enyém. De a jogaim éppúgy nem teljesek, mint egy gyerek esetében. A mostoha nem szólhat rá a gyerekre, nem rendszabályozhatja őt, nem verheti kedvére, mint egy édes szülő. Kicsit így van ez a mostohakutyával is.

Múltkor is, jönnek a gyerekek, kérdik: hol a csoki? Ott volt a hokedlin, nem is kevés. A kutya aludt már, vagy úgy csinált. De előtte egyedül volt a lakásban. A csokival. Hát én arról nem tehetek. Én nem nevelhetem a kutyát. A kutya a gyerekeké – elvben. Minden kutya elvben a gyerekeké. De a gyereknek rengeteg a dolga, az öreg ér rá kutyázni.

Amúgy ez a kutya jó kutya. Labrador, rövid szőrű, fehér, erős, zömök, meleg szemű, végtelenül barátságos, szelíd. Nem gátlásos, nincsenek kisebbségi komplexusai, ha valaki érdekli, odamegy, ismerkedik, ha valami kell neki, odamegy és elveszi. Étvágya, kedélye jó. Néha azért akad gond vele. Pár hete váratlanul és hevesen köhögni kezdett, persze a kutyások azonnal mondták, hogy kennelköhögése van, ami nem súlyos, de ragályos. El kellett vonulnunk a futtatóban a többitől, ami nem volt könnyű, különösen, ha valaki labdát kezdett dobálni a maga kutyájának, mert ha mi arrafelé voltunk, akkor esélye sem maradt másnak; az én kutyám a legerősebb és a leggyorsabb kutya az Újlipótvárosban, képes két labdát is a szájába venni egyszerre, csak hogy a többinek ne jusson.

Zala megyébe is viszem, visszük mostanság, ahol gyakran és szívesen időzöm, a kutya meg rajong e dimbesdombos vidékért, ahol – az idegenforgalom megszűnvén – se ember, se jármű nem mutatkozik, akadálytalanul lehet száguldozni mezőkön, réteken, bokron és árkon át, ez utóbbiakba persze lehet belegázolni is, de onnan, a bűzös, mocskos léből már habozva mászni kifele. Lehet ilyenkor zuhany alá tuszkolni a kétségbeesve tiltakozó ebet, samponozni róla az olajos szenynyet. A trágyaléből persze jót ivott is, minek következtében kiadós hasmenéssel is megörvendezteti a mostohát. Nem baj, legalább nem unatkozom. Most is alig várom már végét a hétnek. Nagyon jómostohakutyázni, jóleső. Az ember levegőn van, mozog is, ismerkedik, diskurál, figyel a kutyára, hatványozottan, hisz nem az övé.

És közben egy kicsit elfeledkezik ezekről.

FOTÓ: TEKNŐS MIKLÓS