Mégpedig nem csak azért, mert bukásként értelmezhető abban a világban, amely a Fidesz és a kormány koordinátarendszerén kívül esik, tehát van valamiféle köze a valósághoz, hanem sokkal inkább azért, mert rendkívül élesen világítja meg a magatartásformát, amely leírható azzal az egyszerű képlettel, hogy ha „a” politikus egy bizonyos szituáció teljesülése esetére kilátásba helyezi a távozását („Ha az IMF jön, akkor én el”), akkor egészen bizonyos, hogy e szituáció kialakulása után „a” politikus – talán „b” és „c” legnagyobb fájdalmára – továbbra is a helyén marad. Nincs kedve menni. Nincs ugyanakkor okunk kétségbe vonni, hogy amikor Orbán Viktor kimondta a távozását sejtető szavakat, komolyan gondolta. Akkor.

Mondhatni, személyes súlyával emelte a tétet abban a hiszemben, hogy a legrosszabb úgysem következhet be, és most roppant kellemetlennek tartja, hogy az események kiteljesedésekor, másfél éves kormányzása ellenére is vannak még olyanok – egyre kevesebben –, akik emlékeztetik az általa mondottakra. De vannak. S mivel ez meglehetősen rontja a komfortérzetét, továbbá a híveket is nyugtatgatni kell, mert azért az már nekik is szembeötlő, hogy mintha ezúttal letettük volna a fegyvert, Orbán új értelmezést szab az eseményeknek: első menet, győzelem, biztonság. Menti a politikáját, amely annyira menthetetlen, hogy többé már nem lehet ugyanúgy folytatni, és próbálja menteni önmagát. Jól érzi magát ugyanis a helyén, és mert másutt nem is reméli ezt az érzést, viszont elképzelhetetlennek tartja, hogy ő bármibe is belebukhat. Még egyszer.

Ezt bizonyos helyeken, egyebek közt abban a vidéki magyar közegben is, ahonnan a kormányfő jött, gyávaságnak hívják. Szembe kéne nézni ugyanis azzal, hogy másfél éve, akkor, amikor valóban mindent megtehetett volna ebben az országban – és szinte mindent meg is tett –, korlátlan hatalmat helyezett egy sámán kezébe, akinek a fantazmagóriájára fölépítette a nemzeti önrendelkezés jól hangzó, ám annál bárgyúbb politikáját, aminek következtében súlyos károk érték az embereket,Magyarországot, továbbá teli torokból röhög rajtunk a fél világ.

Gyurcsány Ferenc ott rontotta el végzetesen saját politikai jövőjét, hogy Őszöd után foggal-körömmel tartotta a posztját. Ugyanezt teszi most Orbán Viktor is, aki nem csak saját korábbi, elrontott kormányzásából nem volt hajlandó tanulni, mert mint akkor, most is mindent a konfrontációra épít, nem tanul ellenfele sorsából sem. Valóban történelmi metszésponthoz érkeztünk: hiába az új választási rendszer, hiába teszik az MSZP-t felelőssé a pártállami időszakért, hiába minden, azzal, hogy Orbán a helyén marad, épp most játssza el az utolsó esélyét.