A döntés szimbolikája világos. Miként a kipáé volt Károlyi fején. A Károlyi alatt megalkotott néptörvények vezették be Magyarországon az általános választójogot, a sajtó-, az egyesülési, a gyülekezési szabadságot stb. Ekkor jelent meg egy pillanatra a magyar történelemben a szabadságjogoknak az a közelítő teljessége, amit a rendszerváltás utáni két évtizedben élvezhettünk.

„Huszonhét évvel ezelőtt itt volt a pillanat, hogy Magyarországot beépítsük az európai demokráciába. Károlyi engedte és tűrte, hogy ez a kísérlet belefulladjon a tanácsköztársaság zűrzavarába...” – írta 27 évvel az őszirózsás forradalom után Márai Sándor, aki amúgy 1918-ban (még igen ifjan) kommunista volt, a Kommunista írók aktivista és nemzetellenes (sic) csoportjának alapítója, s 1919-ben a Vörös Lobogóban éltette a Tanácsköztársaságot. Ő a demokratikus őszirózsás forradalom híveként támadta Károlyit. Mert úgy is lehet! Hogy Károlyi 1919 tavaszán mit tehetett volna és mit nem, az túl bonyolult kérdés ahhoz, hogy itt belemenjünk.

Az viszont tény, hogy az emigrációban Károlyi a kommunisták és a Szovjetunió mellé állt, elszakadt a (szokás szerint vele együtt gyalázott) demokratáktól, például Jászi Oszkártól, s 1949-ben is csak Rákosiékkal szakított, a „forradalmi eszmével” nem, ezért tekinthette őt magáénak, ezért állított szobrot neki a kádári diktatúra, ahová most a demokraták a kádárista veteránokkal együtt járhatnak védeni a Kádár-rendszert megdöntő új magyar köztársaságot. Mert ilyen érdekes az élet.

Amikor Károlyi képében a magyar demokráciát támadják, nem az az érdekes, miként viszonyult Károlyi a kommunistákhoz – mondhatnánk. De nem így van. Nem, mert a demokratikus szabadságjogok ellenségei ezek híveit mindig diktatúrákkal kötik össze. A fasiszták a liberalizmus és a kommunizmus, a kommunisták a liberalizmus és a fasizmus „közös gyökerét” óhajtják kirángatni emberi jogaink (olykor emberi lényünk) megsemmisítése által. Károlyi személye fölöttébb alkalmas eme hazugság jobbszéli változatának erősítésére. És ezzel szemben tehetetlenek vagyunk, ha nem nézünk szembe azzal, hogy milyen igazságból nő ki ez a hazugság.

Abból, hogy a huszadik század legjobbjait jellemző szabadság- és igazságvágy kézenfekvően vezetett a demokratikus szocializmus gondolatához, mivel abban látszott e két vágy egyesülni. Akik az őszirózsás forradalom mögött és élén álltak, ilyet akartak. És az egyik nem volt számukra fontosabb, mint a másik. És amikor a kettő (úgy remélték, átmenetileg) összeegyeztethetetlennek bizonyult, sokan a diktatúrát választották. Kivált, amíg ki nem derült, milyen szörnyű és reménytelen. Addig mellette állt nemcsak Márai, de Móra, Móricz, Kosztolányi, Krúdy, Tóth Árpád, Juhász Gyula stb. stb. Világégés, rendszeromlás után, amikor semmi sincs, se kenyér, se minta, csak harag, harc és káosz, és mindent újra kell kezdeni, ez elég logikus. Így őrlődték végig sokan a XX. századot. Ezért találunk oly sok példát az átjárásra demokrata és diktatúrás táborok között.

A történelem 1918-ban sok évtizedre volt még attól, hogy az emberarcú szocializmus lehetetlenségét és az emberarcú kapitalizmus lehetőségét sokak számára meggyőzően fölmutassa. Messze volt ez még 1945 után és 1956-ban is. De 1989-ben már nem!