Vagy még rosszabb esetben: a véletlenen múlik, hogy ki az, aki nem tud visszatérni a munkahelyére, mert nem tudja hol elhelyezni a gyerekét. Év elején még ezzel a rendszerszerű igazságtalansággal magyarázta a kormány, hogy miért gondolkoznak a bölcsődei rendszer egységesítésén – piacosításán.

Most, amikor a fizetős bölcsődékről szóló törvénytervezet nyilvánosságra is került, Soltész Miklós szociális államtitkár már csak annyit mondott, hogy „továbbra is a családtámogatás az egyik legfontosabb terület, ezért fontos, hogy a bölcsődék fenntarthatók legyenek”. Talán nem véletlenül fogalmazott így. Attól ugyanis, hogy a legszegényebbeken (nettó 32 ezer forint alatti egy főre jutó jövedelemből élők), a súlyos beteg, illetve a fogyatékos gyerekek szülein és a nagycsaládosokon kívül mindenki fizet, a rendszer még nem válik igazságossá. Lesznek, akiknek nem jelent majd nagy terhet, hogy fizessenek a bölcsődéért, de lesznek sokan, akik ugyan többet keresnek annál, hogy ingyen kapják a szolgáltatást, de elég keveset ahhoz, hogy fájjon nekik az újabb kiadás. És nyilván lesznek rengetegen, akik emiatt döntenek úgy, hogy inkább otthon maradnak, újabb éveket töltve távol a munkától.

Több bölcsődei férőhelyet nem ígérnek az átalakítással sem, pedig 10-15 ezerrel van kevesebb, mint kellene. Olyan előírás ugyanis nincs, nem is lehet, hogy az új bevételből hozzanak létre bölcsődéket. A pénzt a súlyos gondokkal küzdő önkormányzatok a fenntartásra költik majd, ahogy az államtitkár is fogalmazott.

Pedig százszor, ezerszer elhangzott: az egyre romló demográfiai helyzet egyik alapvető meghatározója a gyerekek elhelyezhetősége. Ha van elég bölcsőde, akkor emelkedik a nők foglalkoztatottsága, ahol pedig magas a női foglalkoztatottság, ott magasabb a termékenység.

És igen, a bölcsődefenntartás drága. Most semmire nincs pénz, miért éppen erre lenne? Mivel a stadionépítésekkel példálózni súlyos demagógia lenne, maradjunk a családoknál. Százhetvenmilliárd forint: ennyi maradt náluk a gyerekek után járó adókedvezmény bevezetésével. Csak hát nem mindenkinél: azok járnak jól, akiknek már van két-három gyerekük, és amúgy is sokat kerestek.

Ennyiből már lehetett volna sok bölcsődét építeni. Nem csak a „célcsoportnak”, hanem mindenkinek: szegénynek, gazdagnak, városinak, vidékinek, nagycsaládosnak és egygyerekesnek.

Nem így történt. Az a pénz már elment végtörlesztésre vagy félre lett téve rosszabb időkre. A többségnek pedig marad a fizetős bölcsőde, ami számukra nem megoldás, legfeljebb egy újabb sarc.