A készülő felsőoktatási törvény részletei épp oly szédítőek, mint maga a törvényalkotási folyamat. Hosszasan lehetne sorolni, mi fáj a hallgatóknak. Fáj az irreális nagyságú tandíj, a röghöz kötés, az egyetemi autonómia felszámolása, a drasztikus beavatkozás a képzési kínálatba, az átgondolatlan egyetembezárások, és ebből következően az oktatók elbocsátása, a kivételezés az egyházi felsőoktatási intézményekkel. 

MARABU RAJZA

Fáj, hogy a köznevelési törvény Hoffmann Rózsa elmondása alapján olyan célt is szolgál, hogy az értékalapú nevelőmunka bevezetésével orvosolják a fiatalok körében kialakult deviáns, normaszegő viselkedéseket. Ezen elképzelések szerint az elkövetkezendő években az egyetemekre már csak olyan diákok fognak járni, akik a „megfelelő” és kívánatos értékeket vallják.

A negatív hatások így nem a felsőoktatásban fognak először jelentkezni, hanem a közoktatásban. A közoktatási törvénytervezet szerint Hoffmann Rózsa és államtitkársága olyan országot álmodik, amelyben egy szűk, gondosan kiválasztott (nemzeti) elit vehet csak részt a legjobb színvonalú középfokú oktatásban, s juthat be így az egyetemekre. Ennek érdekében a gimnáziumi férőhelyeket 40 százalékkal szűkítenék, az alacsony jövedelmű családok gyermekeit pedig a csökkentett képzési idejű szakképzések felé kényszerítenék – már ha nem engednék el a kezüket: a tankötelezettségi korhatár 15 vagy 16 évre való leszállításával ugyanis éppen őket zárnák ki a (nemzeti együttműködési) rendszerből, az oktatásból és a jövőből.

A felsőoktatás tekintetében komoly aggodalomra ad okot az érdemi diskurzus hiánya a tandíjról. A kérdésnek ugyanis már régen nem annak kellene lennie, hogy akarunk-e tandíjat fizetni, hanem annak, hogy milyen tandíjat fizessünk. Ideje, hogy az egyetemre mint szolgáltatásra tekintsünk. A diploma jobb elhelyezkedési lehetőséget, magasabb keresetet és jobb életminőséget biztosít „tulajdonosának”, méltányos lenne tehát, hogy a hallgató fizessen érte. Ezt diktálja a szolidaritás a „kint rekedt” vagy tovább tanulni nem kívánó adófizetőkkel szemben. A rendszerváltás óta a tandíj többször áldozatául esett a politikai gyávaságnak, holott a parlamenti képviselőinknek tudniuk kellene kimondani azokat a szavakat, mint hogy felelősség, öngondoskodás és méltányosság, nem pedig titkon próbálni bevezetni tandíjat, majd meghátrálni a diákság felháborodása előtt.

Ma Magyarországon szükség van a diplomások számának növelésére. A 25–64 évesek közt a diplomások aránya 20 százalék, miközben az OECD-átlag 30 százalék, az Európai Unió átlaga 27 százalék. Hoffmann Rózsa azt mondja, hogy el fogjuk érni a 30 százalékot. Az államtitkár asszonynak tudnia kellene, hogy valótlanságot állít, hiszen a felsőoktatási törvény koncepciója költségvetési megfontolásból részint adminisztratív intézkedésekkel, részint csak kevesek számára megfizethető mértékű tandíj kirovásával tervezi szűkíteni a felsőoktatásban részt vevők körét. Ne legyen illúziónk: ezzel ő tisztában is van, a közoktatási és felsőoktatási törvénytervezet együttesen valójában azt eredményezi, hogy mint egy falanszterben, korai kiválasztáson alapulva csak kevesek részesülhetnek magas színvonalú oktatásban.

A jó és kívánatos tandíj értelme a hallgatók és az intézmények motiválása lenne, továbbá az, hogy a verseny által biztosítsa a minőséget. Differenciáltnak és méltányosnak kell lennie, képesnek kell lennie arra, hogy mérsékelje a bizonytalan anyagi helyzetűek eltántorodását a továbbtanulástól. Idén a költségvetésből 280 milliárd forintot költünk felsőoktatásra, ami három úton kerül az egyetemekhez: általános fenntartói támogatásként, kutatási támogatásként, a legnagyobb része pedig a hallgatói normatíva (az államilag finanszírozott helyekre felvett hallgatók utáni fejkvóta). Valójában a hallgatói normatíva is egyfajta tandíjnak tekinthető, de nem képes azt a funkciót ellátni, hogy az intézményeket képzéseik és hasznosságuk alapján mérje.

Az a „tandíj”, amit most a Fidesz–KDNP be akar vezetni, csak arról szól, hogy a kormányzati forráskivonást magántőkével pótolja. Miközben a tandíjra azért lenne szükség, hogy javuljon a felsőoktatás minősége, és megvalósuljon a hallgatók szolidaritása azokkal, akik nem vesznek részt a felsőoktatásban.

A Széll Kálmán Terv angol verziójában még több mint 80 milliárd forintot kívántak elvenni a felsőoktatástól, de pontos számot azóta se ismerünk. Nehéz forráskivonásból megvalósuló reformokat elképzelni. A Hoffmann-féle „tandíj” azért kerül bevezetésre, hogy a hallgatók levegyék a költségvetésről a terhet, amit az egykulcsos adó bevezetése és a hibás kormányzati gazdaságpolitika okoz. Minden bizonnyal ezek alapján találták ki a döntéshozók, hogy mekkora legyen a tandíj összege. Kiszivárgott minisztériumi számítások szerint félévente nagyjából félmillió és akár négymillió forint között mozogna az önköltség. Holott a képzések „beárazása”, a tandíj vagy jelenleg a költségtérítés mértéke csak piaci alapon történhet, ugyanis a fizetőképes kereslettől függ az összeg. Ezért is halva született ötlet milliós nagyságrendű tandíjat bevezetni: ezzel leginkább az osztrák felsőoktatásnak teremtenek piacot, hiszen Ausztriában hasonló áron jobb minőségű diplomát lehet szerezni.

A tandíjjal kapcsolatban feltehető és megválaszolandó kérdések száma nagy. Nyilván össze lehet dobni pár hónap alatt egy új alkotmányt, új munka törvénykönyvét, új önkormányzati törvényt vagy akár új felsőoktatási törvényt is. Ez a tempó azonban önmagáért beszél, nem pedig a magyar társadalomról és hallgatókról szól.

Azt gondolom, itt az ideje az értelmes, nem költségvetési szempontokat hordozó, továbbá nem elitista, hanem a versenyképes felsőoktatás és a szolidaritás jegyeit magán hordozó tandíjvitát kinyitni. A tandíjnak három követelménynek kell megfelelnie: differenciáljon a képzések között, legyen átjárhatóság a különböző hozzájárulások között, valamint szociális és tanulmányi ösztöndíjjal a rászorulókat és érdemeseket kompenzálja. Olyan rendszerben kell gondolkodni, amelyben a finanszírozás több lépcsőben történik: legyenek olyanok, akik teljes tandíjat fizetnek, olyanok, akik annak egy részét, és olyanok, akik tandíjmentességet élveznek. A legjobban teljesítők pedig kapjanak a tandíjmentességen felül ösztöndíjat.

Amikor néhány száz diák tavaly decemberben az Alkotmánybíróságért tüntetett, az volt a szlogen: mi vagyunk az első generáció, amely demokráciában nőtt fel, és ne mi legyünk az utolsók. Az, hogy ennek a generációnak a politikai apátiáját féltve őrző nagy többsége az antidemokratikus hatalomgyakorlási technika ellen nem, viszont a tandíj hírére bármikor hajlandó kimenni az utcára tüntetni, jelzi számomra, hogy a „minden ingyen van” paternalista öröksége és szemlélete tovább él bennünk is.

S ez utóbbiért a felsőoktatás és mi, hallgatók holnap nagyobb árat fogunk fizetni, mint ma azt gondoljuk.

A szerző egyetemi hallgató, az Újkorcsoport ügyvivője