Andreas Baader és társai az 1970-es években az „elnyomó fasiszta rendszer” és annak képviselői ellen vívtak városi gerillaháborút. Négy évtizeddel azután, hogy a szélsőbalos Vörös Hadsereg Frakció rémületben tartotta az egykori NSZK-t, az újraegyesített Németországot egy újbarna terroristacsoport sokkolja.

Az önmagukat Földalatti Nemzetiszocialistáknak (NSU) nevező újnácik azonban nem nagyiparosokat, bankvezéreket vagy amerikai katonai bázisokat szemeltek ki megsemmisítendő ellenségként. Eddig ismert tíz áldozatuk többsége – a heilbronni rendőrnőt leszámítva – bevándorló családból származó virágkereskedő, zöldséges, trafikos volt. Meg döner, azaz török kebapárus. Csupa hétköznapi ember. Csupa olyan, aki Németországban keresett magának és családjának boldogulást.

A szélsőjobboldali miliőt ismerők azt mondják, hogy a türingiai Zwickauból származó NSU teljesen új fejezetet nyitott az újnáci csoportok tevékenységében. Az utóbbiak eddig sem rettentek vissza az utcai erőszaktól, de „megelégedtek” a verekedésekkel. Az első figyelmeztető jel az volt, amikor 2009. május végén egy máig ismeretlen támadó megkéselte a szélsőjobboldali csoportok ellen következetesen fellépő passaui rendőrkapitányt. Arra azonban eddig nem volt példa, hogy neonácik Németországot keresztül-kasul beutazva módszeresen gyilkoljanak.

S arra sem, hogy tetteiket dokumentálják. Profi módon összevágott videón kérkedjenek a gyilkosságokkal, gyalázzák meg áldozataikat és gúnyolják ki a rendőröket. A német politika és sajtó is döbbenten áll az NSU-jelenség előtt. Különösen, hogy a belbiztonsági feladatokat ellátó türingiai alkotmányvédelemről az derül ki, bűnös slampossággal működik. Sokat látott újságírók is csak kapkodják a fejüket, amikor szembesülnek azzal, hogy a belbiztonságiaknak – miközben két tucat aktát vezettek az NSU-ról, s voltak fizetett informátoraik is – több mint tíz éven át fogalmuk sem volt arról, hogy valójában mit csinál a zwickaui terroristasejt.

Azzal nem takarózhatnak, hogy erőiket túlságosan lekötötték a szélsőséges iszlám csoportok. Riadóként elég lett volna a rendőrségi statisztikákat megnézniük: Németországban tavaly naponta három szélsőjobboldali hátterű erőszakos cselekményt regisztráltak. Az NSU-ügy kísértetiesen hasonlít a magyarországi romagyilkosságokra. A hazai titkosszolgálatok is tudtak a szélsőjobbos kommandóról, sokáig mégis tétlenül nézték azok gyilkos túráit. Mint kiderült, az információk nem jutottak el egyik helyről a másikra, a megfelelőre. Ilyen szarvashibák azonban megengedhetetlenek. Az államnak – Németországban, Magyarországon, mindenütt – mindent el kell követnie polgárai védelméért. A szélsőjobboldali erőszakot nem lehet lesöpörni azzal az asztalról, hogy néhány forró fejű hőzöngőről van szó.

Németországban a civil társadalom, a polgári kurázsi sokkal erősebb, mint a posztkommunista országokban. Láthatóan azonban ez sem elég a határokat folyamatosan feszegető szélsőjobbal szemben. A küzdelmet az alapoknál, a neonáci propagandára legfogékonyabb fiataloknál kell elkezdeniük.

Nehéz dolog azonban ez: a válság miatt Németországban az ordas-gyűlölködő eszmékkel bátran szembeszálló civil szerveződések állami támogatását is csökkentették. Ez súlyos hiba, mert egy társadalom mentálhigiéniája forog kockán. És a biztonsága.