Szeretném tudni, tíz évvel ezelőtt gondolta volna-e Pokorni Zoltán, hogy olyan helyzetbe kerülhet, amilyenben most van.

Megfordult-e a fejében, hogy eljöhet a pillanat, amikor nem ő testesíti meg a liberális oktatáspolitikát visszanyesegető konzervatív erőt, hanem épp kétségbeesetten próbálja megakadályozni a saját kormányát abban, hogy egy ókonzervatív oktatási törvényt nyomjon le a nemzet torkán? És ami még ennél is fontosabb: átsuhant-e valaha az agyán a lehetőség, hogy ezt a szabadságharcot úgy lesz kénytelen megvívni, hogy a lényegről közben egy szót sem ejthet?

Hiszen, lássuk be, mindaz, amit a javaslat óvatos kritikusaként a törvény általános vitájában elmondott – s amiért aztán látványosan megdicsérte a gonoszkodó baloldali ellenzék – részletkérdés. Kétségkívül fontos részlet mind: az önkormányzatok fenntartási jogától az egész napos iskoláig és a pedagógus-életpályamodelltől a kötelező óvodáztatás korhatáráig olyan dolgok, amelyekről széles körű és alapos vita után kéne döntést hozni, ha nem akarjuk, hogy a forradalmi hév szétzilálja az oktatás rendszerét.

De a tíz évvel ezelőtti Pokorni Zoltán egy ilyen törvényszöveg általános vitájában ezekre a részletekre egy szót sem vesztegetett volna. Hanem a pedagógushivatás és a politikusi hitvallás nevében kérte volna ki magának, hogy egy múltba forduló, kirekesztő, emberjogi és szakmai szempontból elfogadhatatlan tervezettel akarja a parlamenti többség felülírni az oktatásnak azt a formáját, amelyért rendszerváltó szakemberként ő maga is harcolt.

Aki ezt a törvényszöveget vitatja, az lényegében legitimálja. Aki azt mondja, hogy módosító indítványok tucatjaival fogja bombázni, az egyben azt is kijelenti, hogy javíthatónak tartja. Szakember erre a javaslatra csak en bloc mondhat nemet, mégpedig egyetlen szempontból: hogy a XXI. században, Európában képtelenség olyan törvényt hozni, amelynek következményeképp egész generációkról az iskolába kerülés pillanatában kimondatik, hogyan fog lefolyni az életük. Nem lehet életpályamodellről vitatkozni, amikor az asztalon olyan papír fekszik, amelyikben a szegregáció törvényesítésére és a középosztály közpénzen való előnyökhöz juttatására adnak recepteket. A képviselői hivatás megcsúfolása, ha valaki fenntartási modellekről szónokol, amikor a felzárkóztató osztályok valódi céljáról vagy a tankötelezettség 16 évre csökkentésének és az érettségit adó képzés korlátozásának társadalmi veszélyeiről kellene beszélnie.

Pokorni Zoltánnak tudnia kell: ő az egyetlen ember e pillanatban, aki megakadályozhatja, hogy a hoffmanni rémálom törvénnyé váljon, és akár évtizedekre útját állja a társadalmi mobilitásnak és az esélyegyenlőségnek. Ha venné magának a bátorságot, és egzisztenciáját kockára téve a lényegről beszélne a törvény általános vitájában, talán még felülkerekedhetne a józan ész. Már egy hete sincs erről dönteni.