Aki Olaszországban azt hallja, hogy Mamma Mia!, nem az ABBA slágerére vagy a musicalre/filmre gondol, hanem az egyik legkiválóbb olasz újságíró és író könyvére, amely az idén jelent meg maróan szarkasztikus képet rajzolva „Berlusconi Itáliájáról”. Ugyanez a Beppe Severgnini a Financial Timesban három nappal ezelőtt kimondta a kegyetlen igazságot a miniszterelnök bukásáról: „…nem az olasz választó, nem az olasz közvélemény váltotta le Berlusconit. Hanem a pénzpiacok, az Európai Unió, az Európai Központi Bank és a Nemzetközi Valutaalap”.

Berlusconi – háttal Európának

Lehet sikoltozni az elveszett olasz szuverenitás miatt; az összeesküvéselméletek kedvelői már elő is jöttek azzal, hogy Mario Monti szenátort Napolitano államelnök (és az EKB olasz elnöke, Mario Draghi) közreműködésével „a bankok és a németek” ültették az olaszok nyakába.

Meglehet. De nem azért, mert már nem tudtak nevetni Berlusconi közönséges viccein, szexskandalumain, bujkálásain az adócsalási, korrupciós ügyeiben eljáró ügyészek, vizsgálóbírók elől, hanem azért, mert valamennyien felismerték, hogy ennek az embernek halvány lila gazdaságpolitikai elképzelései sincsenek arról, miként húzhatja ki országa nyakát az adóssághurokból. Ám még ez se lett volna végzetes baj, ha Olaszország – az euróövezet egyik kulcsországa – fizetésképtelenség esetén nem rántja magával a szakadékba az övezetet és talán magát a közös valutát is. Hitel és bizalom egyszerre lett oda. Berlusconi bukása előtt Olaszország már csak olyan kamatok (hozamok) mellett volt képes megújítani lejáró adósságleveleit, amelyeket a stagnáló olasz gazdaság képtelen lett volna kitermelni.

Semmi kétségem felőle, hogy Brüsszelből, Frankfurtból, Londonból és Washingtonból megüzenték „mindenkinek, akit illet”, hogy a Berlusconi-kormánnyal a továbbiakban nem működnek együtt. A „Lovag” még ugrált egy darabig, egyfolytában azt ismételgette, hogy nincs válság, vagy ha van, az nem az olaszok, hanem mások műve; a végén azonban beadta a derekát. Aláírta a takarékossági programot, amit mások írtak meg neki; lemondott és parlamenti támogatást ígért a szakértői kormánynak, amelyet ugyancsak nem ő, hanem mások találtak ki, elegük lévén az egész olasz pártpolitikából is.

Bizony, Olaszország elkezdett külső hatalmak karmesteri pálcájára táncolni. Valójában már azóta teszi, hogy közpénzgazdálkodását néhány hete az IMF „csődgondnoksága” alá helyezték. Szómágiában, magyarázatokban, cáfolatokban, saját „igazsága” kommunikálásában Berlusconi felülmúlhatatlan volt, mégse neki hittek a piacok, hanem az uniós intézményeknek, az IMF-nek, a hitelminősítőknek. Itt jegyezném meg, hogy a bizalom nem egy adott kormányzati hatalom szilárdságából (mondjuk egy „kétharmadból”) táplálkozik. Belgium államadóssága a GDP 100 százaléka körül van, az országnak jó 500 napja nincs kormánya, de alig van kétség a hozamokból is kiolvasható fizetőképessége felől. A piacok pontosan tudják, hogy Belgium nem egyszeri sarcokból, Robin Hood-adókból, lenyúlt magánnyugdíj-pénztári befizetésekből, azaz gyorsan elillanó bevételekből fizet.

Kétségkívül nem örvendetes, ha egy ország kormányzásáról másutt döntenek. Legyen szabad azonban felidéznem, hogy az Európai Unió 2006 tavaszán olyan haladékot adott a Gyurcsány-kormánynak a maga megszorító programja (a konvergenciaprogram) beterjesztéséhez, amivel az, minthogy nem kellett „rosszkor” színt vallania, választást nyert. Az unió ugyanis nem akarta, hogy Orbán nyerjen. És megvolt hozzá az eszköze.