Közbutítás
Az államtitkár tartja magát ahhoz is, hogy mivel tavaly december óta folyik a törvényjavaslat koncepciójának egyeztetése, a törvényszöveg hosszadalmas megvitatása felesleges. Pedig valószínűleg tisztában van azzal, hogy az eltelt időszakban a koncepció minden lényeges eleme megváltozott az újabb és újabb váratlan kormányzati ötletek alapján. Így lett a közoktatásból köznevelés, az önkormányzati intézményfenntartásból állami intézményfenntartás, a fenntartói vezetői megbízásból miniszteri igazgatói kinevezés. Az eredeti koncepcióban szereplő tizenhét éves korig tartó tankötelezettség lement tizenötre, majd megállapodott a tizenhatodik életévben, „bejött” a kötelező, egész napos iskola, az iskolák szakmai mozgástere megszűnt. Történt mindez úgy, hogy a koncepció valóságos egyeztetése elmaradt, nem beszélve a tényleges szakmai vitákról. Ez az állítás igaz a már benyújtott törvényjavaslatra is.
Voltak, vannak megmozdulások a pedagógustársadalom részéről, valójában a tiltakozás ereje, súlya, mértéke jóval alulmúlta az ügy jelentőségét. Mindenekelőtt nem világos az önkormányzatok hozzáállása ahhoz, hogy a közoktatás átalakítása része egy másik rendszer átalakításának, felszámolásának, az önkormányzatiság megszüntetésének. Erre a kormányzó pártoknak jó okuk van, hiszen a 2010-es választásokat megelőző közel egy évtizedben hatásos fegyverként vetették be a kormánnyal szemben a helyi önkormányzatokat. Napjainkra viszont sikerült önkormányzat-ellenes hangulatot kialakítani, például a pedagógusok körében, akik sok esetben késve jutnak hozzá havi bérükhöz, és azt látják, hogy az óvodák, iskolák, kollégiumok fenntartása meghaladja az önkormányzat erejét. Ezért úgy gondolják, hogy az állam jobb gazdája lesz a közoktatás intézményeinek, és az állam megemeli illetményüket, amelynek összege 2008 óta változatlan. Nem ismerik azokat a számításokat, amelyekből kiderülne, hogy a teljes önkormányzati rendszer változatlan szinten történő állami továbbműködtetéséhez legkevesebb négyszázmilliárd forint hiányzik.
Van esély arra, hogy a következő választásokon a jelenlegi kormányhatalom, ha szűken is, de újra megszerezze a kormánytöbbséget. Ehhez segítséget kaphatnak a határon túl élő magyar állampolgároktól. Ezzel szemben az önkormányzati választásokon ez a külső segítség nem biztosíthatja a többséget. Olyan helyzetet kell ezért teremteni, amelyben érdektelen, hogy milyen színű a többség az önkormányzati testületekben, mely párt adja a polgármesterek zömét. Érdektelen, mert a közszolgáltatásokat az állam fogja szervezni, a pénzek elosztásáról az állam dönt, a helyi közösségek döntési jogosultsága jószerével a helyi ünnepek megszervezésére korlátozódik.
A törvényjavaslatban található pedagógus-életpályamodell lényeges jövedelemszínvonal-emeléssel kecsegtet 2013. szeptember 1-jétől. Ez az időszak egy következő költségvetési év terheit emeli meg további kétszázmilliárd forinttal. Az illetményemelés azonban drasztikus óraszámemeléssel és a munkaterhek kemény megemelésével párosul. Azt nem tudni, hogy az intézményrendszer államosításához és az életpályamodell bevezetéséhez szükséges összeget honnan lehet előteremteni, és azt sem, milyen ütemben, milyen módon hajtják végre az önkormányzati vagyon államosítását, együtt jár-e ez intézménybezárással, intézmények összevonásával, pedagógusok és más alkalmazottak elbocsátásával. A parlament tehát olyan törvényjavaslat tárgyalásához kezdett hozzá, amelynek a bevezetésével kapcsolatos menetrend nincs felvázolva, várható társadalmi hatásai nincsenek kidolgozva.
Sem a szülők, sem a tanulók nem érzékelik a rájuk váró veszélyt. Nem tudják, hogy a tankötelezettség idejének csökkentése, a gimnáziumok által felvehető tanulói létszám szűkítése, a szakközép-iskolai érettségi másodrangúvá tétele, a szakiskolából a közismereti tananyag száműzése, az általános iskolai oktatás és a szakiskola közé beépített HÍD program mind azt a célt szolgálja, hogy kizárólag azok jussanak el a felsőoktatásba, akiknél az állam ezt fontosnak és kívánatosnak tartja. A középosztály alsó rétegéhez tartozó, mélyen alulfinanszírozott több százezer orvos, pedagógus, népművelő, szociális munkás el sem tudja képzelni, hogy az ő gyermekének nem jut majd hely a gimnáziumban, nem tud bejutni a felsőoktatásba. Az meg nem érdekli őket, hogy a leszakadó családok gyermekeinek a szakiskolába való bejutást sem garantálja az állam.
A benyújtott törvénytákolmány úgynevezett kerettörvény. Ez azt jelenti, hogy a központilag meghatározott paragrafusszámot nem szabad túllépni. Nem a tartalom a lényeg, hanem az, hogy a javaslat száz paragrafusnál ne legyen hosszabb. Valójában ez nem formai, hanem tartalmi kérdés, melynek lényege, hogy minél kevesebb szabály kerüljön a törvénybe, és így minél nagyobb mozgásteret kapjon a kormány arra, hogy rendeletben szabályozzon alapvető kérdéseket. Minél több kérdés marad szabályozatlan, annál nagyobb a lehetősége a kézi vezérlésnek. Talán ezekre az okokra vezethető vissza, hogy nem található rendelkezés a gyermek mindenekfelett álló érdekéről, az oktatásban elvárható egyenlő bánásmód követelményéről.
A pedagógus „tekintélye” azonban helyreáll. Az igazgatót a miniszter fogja kinevezni. A tanuló reggel 8 órától 16 óráig az iskolában lesz, de meg lehet buktatni, fegyelmi úton el lehet távolítani, szakiskola helyett a HÍD programban való részvételre lehet utasítani. Nem kell a pedagógusnak bajlódnia a helyi tanterv megírásával, a tankönyv kiválasztásával, dönt helyette az állam. Nincs érdemi beleszólási joga sem a szülőnek, sem a tanulónak az iskola ügyeibe.
A legszomorúbb az egész történetben az, hogy a szakképzés lebutításában, a tankötelezettség idejének leszállításában, a szakiskolai oktatás betanító képzés színvonalára történő csökkentésében megszületett politikai döntésben a kezdeményezők a gazdasági kamara és a kormányt támogató hazai nagytőke képviselői voltak. Nem ez az első kormány, amelyet arról akartak meggyőzni, hogy ennek az országnak nem magasan képzett szakemberekre, hanem nagyon sok fizikai munkásra van szüksége. Az előző kormány is tett engedményeket a „szakmunkásképzés” terén. Ennél a kormánynál azonban teljes sikert értek el. Megfogalmazott céllá vált az érettségihez jutók arányának radikális csökkentése a jelenlegi 70-75%-ról 40-45%-ra, a szakiskolába járó tanulók arányának 25%-ról 40-45%-ra növelése, a gimnáziumba járó tanulók létszámának mintegy 40%-kal való csökkentése. Így már világos, miért van szükség a felsőoktatási kapacitás, ezen belül az államilag finanszírozott hallgatói létszám radikális csökkentésére.
A közoktatás rendszerének sajátossága, hogy a döntések eredménye évek múlva mérhető csak. Így például az az út, amely a tanulói készségek, képességek fejlesztésére építve az úgynevezett kulcskompetenciák kialakítására fektette a hangsúlyt, mintegy öt év eltelte után most kezdte igazolni helyességét a nemzetközi mérések eredményeinek javulásával. Legalább ennyi időnek kell majd eltelnie ahhoz, hogy a tantervi ellenreformáció hatásait értékelni lehessen. Több évtizedig gátja lehet azonban a gazdaság fejlődésének az iskolázottság színvonalának visszaesése. Az egyének sorsát pedig feltehetően véglegesen meghatározza az a tény, hogy nem szerezhetnek érettségit, nem juthatnak be a felsőoktatásba.
Az írás teljes szövege megtalálható a Galamus.hu oldalon
