Európában elsőként és egyetlenként a magyar kormány volt az, amely – 1849-ben – önálló egyházként ismerte el a reformzsidó közösséget. Mi, a progresszív zsidó vallás hívei szerte a világban ma is büszkék vagyunk erre a pillanatra, és erőt merítünk Kossuth Lajos bátor döntéséből, ha egy-egy hitközségünk veszélybe kerül valahol. Ma mégis nagy esély van rá, hogy 2012-ben az Európai Unióban Magyarország lesz az egyetlen ország, ahol a kormány megvonja az egyházi státust a reformzsidó hitközségektől. Az 1,8 millió hívet számláló Progresszív Zsidó Világközösség elnökeként értetlenül állok a döntés előtt.

Az új magyar egyházi törvény éles különbséget tesz a zsidó hitközségek között. A neológ, az ortodox és a status quo hitközségeket elismeri egyháznak, ám a 163 éves múltra visszatekintő reformzsidó irányzat híveit vallási meggyőződésük alapján másodlagos állampolgárnak tekinti. Két eddig elismert hitközségünk 2012-től csak egyesületként működhetne tovább. Mindez azért is különösen fájdalmas, mert éppen jövőre lesz a 160. évfordulója, hogy az osztrák helytartó az egyházi státust először megvonta a rebellisnek és túlságosan magyarnak tartott hitközségtől.

A vallási és politikai reformok iránt egyaránt lelkesedő pest-budai zsidók 1848 áprilisában kezdték megszervezni közösségüket. Einhorn Ignác vezetésével létrehozták a Magyar Izraelita Középponti Reformegyletet, egy évvel később pedig független egyházi státust kaptak a független magyar kormánytól. Az osztrák hatóságok 1852-ben azért oszlatták fel a reformegyletet, mert nem felejtették el, hogy hazafias vezetőik, rabbijaik szavára sok száz zsidó fiatal lépett be a forradalmi nemzetőrségbe, hogy fegyverrel védje meg hazáját és annak kormánya által elismert, szabadon választott vallását.

A reformegylet tagjai magyar nyelvű istentiszteleteket tartottak, szakítottak a nők kirekesztésével, s a korábbi elzárkózás helyett bátorították a felekezetek közti párbeszédet. Ez akkor sok konzervatív zsidó és konzervatív keresztény szemében botránykőnek számított. De éppen ez a nyitottság az, ami miatt mi, magunkat a reform-, progresszív és liberális judaizmus híveinek tekintő zsidók, bárhol éljünk is a világban, büszkén gondolunk egykori magyar elődeinkre. És ez az a hagyomány, amelyre egy modern, hazafias nemzeti kormány is építeni tudna.

Idén ősszel mégsem az egykori izraelita reformegylet emléktábláját jöttem megkoszorúzni Budapestre. Nem is a magyarnak és zsidónak egyaránt kiváló Einhorn Ignác (írói nevén Horn Ede) szobra előtt tisztelegtem, aki a kényszerű emigráció után Jókai Mór hívására visszatért hazájába, és többszörös országgyűlési képviselő, majd államtitkár lett, miközben nemzetközi zsidó szervezetek létrehozásában is részt vett. Sem ilyen emléktábla, sem ilyen szobor nem létezik ugyanis: a magyarságukra büszke ’48-as reformzsidók története kiesett a többség emlékezetéből, és csak hitközségeik ápolják emléküket.

Így esett, hogy nekem, a Jeruzsálemből jött amerikai rabbinak kellett magyar országgyűlési képviselőket és kormánytagokat arra emlékeztetnem, hogy egy mélyen magyar hagyományú közösségtől készülnek elvenni a kommunizmus bukása után végre újra visszanyert egyházi címet. A világ legnagyobb létszámú zsidó vallási közösségének választott vezetője vagyok, 45 országban 1200 gyülekezet képviseletét látom el: pontosan tudom tehát, milyen nehéz egy kormány dolga, mennyire bonyolult dolog eltérő érdekeket összeegyeztetni. A magyar kormány képviselői számos jogos érvet felsoroltak a tárgyalásainkon, elmondták, hogy nehéz egyformán kezelni egy frissen létrejött 20–30 fős vallási csoportot és egy sok százezer hívővel rendelkező történelmi egyházat.

Én is láttam már a világban sok vallási kóklert, magát egyháznak nevező üzleti vállalkozást, a magyar kormány aggályait tehát nem tartom megalapozatlannak. De mégis: minden kételyt felülíró szempont, hogy egy jogállamban nemcsak a vallásszabadságnak kell érvényesülnie, hanem egyenlő elbírálást kell biztosítani a különböző felekezetekhez tartozó közösségeknek. Nem dolgom és nem is célom, hogy tanácsot adjak egy független kormánynak, de a magunk példájával talán segíthetem a helyzet megoldását. Ez pedig a nemzetközi elismertség elvének alkalmazása. Ha egy nagy tekintélyű nemzetközi vallási szervezet a soraiba tartozónak ismer el egy helyi közösséget, akkor azzal leveszi a terhet a kormányokról, hogy eldöntsék: valódi egyházról, most alakuló vallási vitakörről vagy éppen szélhámosságról van-e szó. A Progresszív Zsidó Világközösség sem adta meg azonnal a teljes jogú tagságot a ma körünkbe tartozó két magyar hitközségnek, hanem előbb hosszú ideig tanulmányoztuk hitelveiket és vallási gyakorlatukat, és ezt követően fogadtuk be őket egyházunkba.

Magyar kormányzati tárgyalópartnereim nyitottságukról és problémaérzékenységükről győztek meg. Bízom benne, hogy a közösségeink egyházi elismerésére nem kell sokáig várnunk, és nem Magyarország lesz az Európai Unió egyetlen tagállama, ahol jogfosztottan kell léteznünk. Hiszen nem megszerezni akarjuk a felekezeti egyenlőséget, vallási egyenjogúságot biztosító egyházi címet, hanem megtartani. Megtartani, amit elődeink Kossuth Lajostól kiérdemeltek, s amiért a szabadságharcban, majd később a XX. század véres diktatúráiban szabadságukat vagy életüket áldozták.

A szerző rabbi, a Progresszív Zsidó Világközösség elnöke