Erre az eshetőségre mondta a közelmúltban zárt körben a miniszterelnök: „ha az IMF visszajön, én el...”, ami azért több annál, mint hogy Orbán Viktor egy „IMF-diktátumos megszorításon alapuló politikát nem szeretne végrehajtani”. Nem szeretne, de nem is biztos, hogy módja lenne rá. A kormány tavaly ősszel kipaterolta az országból az IMF-et, mondván, az országot kizárólag szabadpiaci hitelekből finanszírozza. Egész szabadságharcos retorikáját, gazdaságpolitikáját makacs önhittséggel erre alapozta. Hiába – mondjuk – Románia példája, amely az S & P-nél már a bóvli kategóriában van, ám az IMF védőernyője alatt mégis olcsóbban jut hitelhez, mint Magyarország. Az IMF kényszerű, de mind többek által elkerülhetetlennek tartott „visszakönyörgésével” a kormányfőminden politikai hitelét elveszítené. Ez az átszervezésnek álcázott megszorítások következtében már amúgy is fogytán. Nagyon ritkává válna körötte a levegő, még ha a parlamenti kétharmad szilárdan kitartana is mellette. Sőt még akkor is, ha ezt az „arculatváltást” a belső kör túlélhetőnek gondolná azzal, hogy csak a „jobbkezétől”, Matolcsy Györgytől válna meg. Megjósolhatatlan, hogyan reagálnának a piacok, hiszen a szabadságharc atyja mégiscsak maga a kormányfő.

Bármi történik is a következő hetekben-hónapokban, az ország a gazdasági csőd és a politikai bizonytalanság felé robog. Még az is meglehet, hogy a kormányfő, felmérve a maradásából következő veszélyeket, távozik, s – bár az ellenzék kényszerítő ereje halovány – a görög vagy az olasz minta nyomán megnyílik az út egy válságkezelő szakértői kabinet előtt. Ám mi nem ilyen „feladósnak” ismerjük a miniszterelnököt. Inkább olyannak, aki magasra tartott zászlóval a lövészárok szélére hág, s odaszólítja megfogyatkozott, ám elszánt híveit, hogy végső harcra buzdítsa őket: szálljanak szembe a nemzetközi pénzvilág ármányával.

Mi pedig, a többség, 2012 közepén ott ülünk majd, felélve az MNB tartalékait, isten tudja, hány forintos euró- és svájcifrank-árfolyammal a végenincs szabadságharcban – utolsó csepp vérünkig.