Megkeresett egy idősebb úr, hogy föltétlenül írjak cikket a szomszédja piszkálódásairól. A fölvezetésből éreztem már, hogy ebből a tyúkperből nem lesz cikk, de udvarias voltam, gondoltam, végighallgatom. Egy belvárosi kávézóban beszéltünk meg találkozót, ahol elmondta, hogy mostanra tűrhetetlenné vált a helyzet, most már bíróságra fogja vinni ezt az ügyet, s ha kell, elmegy egészen Strasbourgig, de addig nem nyugszik, míg a szomszédja el nem költözik. „Mi történt?”, kérdeztem, mire azt mondta, hogy „tegnapelőtt éjjel kettőkor az a rohadék bedobott hozzám egy döglött madarat, még szerencse, hogy be volt csukva az ablak, így csak az üveget találta el, nagyobb kárt nem okozott, de képzelje el, mi lett volna, ha a döglött madár berepül, és tör-zúz odabent”. Kicsit hümmögtem, s azt válaszoltam, hogy „szerintem nem életszerű, hogy az ön szomszédja éjjel kettőkor döglött madárral dobálózik”, mire a dühös úr benyúlt a táskájába, s nagy diadallal a kávéasztalkára tett egy papírba göngyölt valamit. „Ezt nézze meg, szerkesztő úr, ezzel akart kicsinálni az a rohadék”, mondta, és a papírt levette, s előbukkant az a bizonyos döglött madár.

Egy gyönyörű, kövér, gusztusos szalonka volt.

„Nahát, ez egy igazi szalonka”, kiáltottam föl, mire az úr megvonta a vállát, s azt vetette oda, hogy „nekem aztán mindegy, hogy micsoda, de nézze csak, milyen hosszú csőre van, ha akkor éjjel történetesen nyitva van az ablak, és én történetesen az ablak mögött állok, s ha a döglött madár történetesen eltalálja a szememet, akkor most nem itt beszélgetünk”. Én azonban a kávéasztalkán fölravatalozott kis halottat bámultam lenyűgözve, s elképzeltem őt egy neki való, otthonos kicsi tepsiben, kevés szilvával, leheletnyi fehér borral, sajtos krumplipürével. „Ez egy igazi szalonka”, ismételtem meg, mire az úr fölvonta a szemöldökét, s az válaszolta, hogy „a gondatlan emberölésig is fajuló ügy szempontjából mellékes, hogy ez micsoda”. „Ó, nem, éppen ellenkezőleg”, válaszoltam, „ez nagyon is fontos körülmény, merthogy a szalonka tudvalevőleg éjszaka vonul, s ilyentájt ősszel nem ritka az efféle közlekedési baleset”. Nagyot nézett erre az az ember, s azt kérdezte, hogy „jól értem-e, hogy ön szerint ez a madár élve repült neki az ablaknak?”. Bólintottam, és a szívembe a madárka veszte fölött érzett szomorúság helyébe az öröm kezdett odafészkelődni. Soha nem ettem még szalonkát, de azóta vágyom rá, mióta ezt a szót ismerem: szalonka, szalonka. Már a szónak is íze van.

Miután a véletlenszerűségben egyáltalán nem hiszek, arra gondoltam, hogy ezt a kis madarat a természet alighanem csakis egy magasabb rendű cél érdekében vezérelhette neki annak a csukott debreceni ablaknak. S ha a célt jól értem, az nem más volt, mint az örök álomba szenderült, kicsiny test föltálalása hűvös, nehézkes, őszi asztalunkra. A szalonka jogos tulajdonosára néztem, s azt mondtam neki, hogy „uram, jobban tenné, ha Strasbourg helyett inkább a konyhába menne, mindannyian jobban járnának, a bíróság is, de főleg ön, aki ezt a madarat az őt megillető pompás módon elkészítheti”. De az az ember nem értette, hogy miről beszélek. A tetemre nézett, elfintorodott, s azt kérdezte, hogy „egyem meg ezt a dögöt, amivel meg akartak ölni?”. Majd a természet szép üzenetét mérgesen bedobta a táskájába, s köszönés nélkül elrohant. „Nem kellene ilyen drámai tónust adni ennek az ügynek”, kiáltottam oda neki, de nem figyelt már. Nekiszomorodva bámultam utána. Istenem, bizonyítékként végezni egy bírósági irattárban? Milyen boldogtalan vég a forró tepsi helyett, kevés szilvával, leheletnyi fehér borral, sajtos krumplipürével.