Dario Fo ezúttal nem találta fején a szöget. A Nobel-díjas olasz író a hét végén azt nyilatkozta a spanyol El Paísnak, hogy majd akkor hisz Berlusconi távozásában, ha látja kimenni a Palazzo Quigiből, a miniszterelnöki hivatalból. Berlusconi ugyanis született hazudozó, aki szemrebbenés nélkül képes letagadni azt, amit tíz perccel korábban mondott.

Fo elég jól ismerheti a Cavaliere személyiségét, hiszen szatírát írt róla, amelynek főszereplője kettős énnel bír. Amikor elmesélik neki, hogy rosszabbik énje mi mindent művelt, előbb nem akarja elhinni, majd sírva fakad, a szíve szakad meg önnön gonoszságán.

De Dario Fo tévedett, Berlusconi vette a kalapját és ment. Igaz, szombat estig még lebegtette lemondását, mindent elkövetett, hogy a kormányválságból előre hozott választásokkal meneküljön ki, de végül a vészkijárat is bezárult előtte. Európa már korábban hátat fordított neki. Az olasz televíziók az elmúlt napokban újra és újra lejátszották azokat a képsorokat, amelyeken Berlusconi kétségbeesetten próbál bekapcsolódni a G20 cannes-i csúcstalálkozójának folyosói beszélgetéseibe, a világ vezető hatalmainak prominensei azonban hátat fordítottak neki. A kegyelemdöfést azonban saját szeretett olaszaitól kapta. A Quirinale Palota előtti téren táncoló, éneklő tömegtől, amely örömmámorban úszott a köztársasági elnöki hivatalból kiszivárgó hírek hallatán, amelyek megerősítették a miniszterelnök lemondását. Egy szimfonikus zenekar Händel Hallelujáját játszotta.

A bohóc elment. Lehet, nélküle szürkébbek lesznek az EU-csúcs ülései, nem lesz, aki – olykor ízetlen – tréfáival elszórakoztassa kollégáit, de igazság szerint Itália már jó ideje nem nevetett rajta. Inkább szégyellte. Korábban még ellenfelei is úgy tartották, hogy Berlusconi kommunikációs zseni, született politikus, a világ legjobb televíziós előadója. A mai politikai kommunikáció számos fogása tőle származik. Zseniálisan játszott az érzelmek húrjain, nála az olaszok szívügye, a foci keveredett a politikával, a Forza Itália, Hajrá Olaszország párttal. Eladta az olaszoknak az álmot, a varázst, valójában saját magát. Reklámból teremtett médiabirodalmat, és reklám volt az egész Berlusconi-korszak.

De most elkövetkezett a keserű ébredés. Kiderült, hogy amit Berlusconi kínált, az csupán illúzió, a valóság egészen más. A valóság az, hogy Itália vészesen eladósodott, hogy messze lehetőségei fölötti színvonalon élt, a szükségesnél kevesebbet dolgozott, és a lehetségesnél jóval többet költött. Nem lesz könnyű a váltás. Az illuzionista után jön egy szigorú professzor, Mario Monti, s az olaszoknak rá kell döbbenniük, hogy az ő dolguk nem az, hogy Európát elszórakoztassák, hogy nyaranta a fél világot vendégül lássák, etessék, itassák, s a fizetséget zsebre vágják. Olaszország nem más, mint a többi európai partnere.

Halleluja. Mondták erre a Quirinale Palota előtt táncolók. De vajon erre mondták-e?