Mostanság érdekel, miként lesz valakiből vezér, diktátor, zsarnok, nem tudom, miért, de érdekel. Úgyhogy elolvastam gyorsan az opust, s mire a végére értem, némiképp okosodtam is.

Az még kevés a zsarnoksághoz, ha valakinek az apja elmaradott, elzárt, német falusi közösségből tör ki, amelyben középkori barbárság és tudatlanság honol, ahol a családtagok egymás közt házasodnak, ahol a babona, a kegyetlenség, a kapzsiság az úr. És még az sem magyarázat, hogy ez a kiemelkedő apa vámhivatalnok lesz, igazi német hivatalnok, akinek jelmondata ez volt: „Nekem semmit sem kell meggondolnom, én tisztviselő vagyok.”

A papa egy kegyetlen, tompa állat volt, de általában; a könyv valamenynyi szereplőjéről ez mondható el; kéjsóvár, faragatlan, kulturálatlan, műveletlen, könyörtelen, érzéketlen, alkoholista férfiak és megalázott, meghunyászkodó, bigott vallásos, szerencsétlen asszonyok mozognak, beszélnek, makognak, parancsolnak, aláznak háromszáz oldalon át.

De hát hány rigorózus apáról hallottunk már, láttunk ilyet, ismertünk, sőt balszerencsés esetben elszenvedtünk magunk – de azért nem lobbantottuk lángra a világot.

Az 1889. április 20-án született fiú az Adolf nevet kapta. Ő végre életben maradt, három testvére korán elhalálozott. De Adolf igazán helyes volt, nézzük csak az első képet, amit a helyi fényképész, Helmut Helle készített az akkor tizenegy hónapos gyerekről.

Volt sok nehézség, állandó költözködések, név- és családtagcserék, betegségek, halálok – de hát ritka az olyan család, ahol előbb-utóbb be nem üt a baj.

Az se példa nélküli, ha valaki gyerek- és kamaszkorában betegesen vonzódik az indiánosdi, a katonásdi iránt, különösen akkor nem, ha azért szereti a művészeteket – nem a művészeket! –, ügyesen rajzol, festeget, rajong Richard Wagnerért, Schopen hauert olvas, olvasmányélményeit pedig alaposan kibeszéli egy furcsa, dúsgazdag családból való iskolatársával, akit úgy hívnak: Ludwig Wittgenstein. A két fiú majdnem napra volt egyidős, de különbségek már akkor is mutatkoztak közöttük. Például Hitleréknek hét méhkasuk volt otthon, Wittgensteinéknek meg hét versenyzongorájuk. De hát ez még nem elég ok, hogy milliókat leöljünk.

Aminthogy nem magyarázat az sem, ha valaki cseperedvén egyre akaratosabb lesz, céltudatosabb, egyre inkább csak a győzelem lesz a számára fontos, ha mindenáron valami nagyot akar, nagyra tör, átépíti papíron Linz városát, hatalmas operába kezd, hidakat tervez és óriás tornyokat, és az életet egyre inkább valami szüntelen, totális háborúnak fogja fel. Ki lehet nőni ezt is, jó esetben.

Fontos feltétele a zsarnokká válásnak, hogy az ember gyűlölje az értelmiséget, az okoskodókat, az akadékoskodókat, a gondolkodókat. Fontos, de korántsem elégséges.

A történet végére, mire Szarajevóban eldörren Gavrilo Princip pisztolya, ott áll előttünk egy eléggé ellenszenves fiatalember. Semmi több.

Becsuktam a könyvet, és feltettem még egyszer a kérdést magamban: hogyan lehetett ebből a fafejű senkiből véreskezű diktátor?

És akkor rájöttem hirtelen, hogyan. Úgy, hogy a többi hagyta.

Adolf Hitler 11 hónapos korában