Nemlétező dologról nehéz értekezni. Szinte csak a gondolatkísérlet szabadsága adhat támogatást. Mert sok lehetséges kísérletet az elmúlt húsz évben elmulasztottunk elvégezni.

Más pártokon is csodálkozhatnánk, de azon végképp, hogy a magát baloldalinak nevező politikai párt húsz helyi hatalomban töltött éve alatt egyetlen általa vezetett megyei nagyvárosban sem tett kísérletet a helyi nyilvánossági eszközök valóságos demokratizálására. Arra, hogy ezek segítségével a széthulló helyi társadalmakból működő, öntudatos politikai közösségeket formáljon. Tudatosan cselekvő, tényleges közéletet élő, manipulálhatatlan állampolgári közösségeket. Ezt a feladatot hirdette meg például a Márciusi Front Makói Nyilatkozata 1937 októberében, s hetvennégy évvel később, néhány napja a Magyar Szolidaritás Mozgalom vezetői is itt, a Népszabadság hasábjain. Ahogy mondták; komolyan gondolják, „Magyarországon talán először!” Csak sajtószabadság és szabad szerveződés kell – tehetnénk hozzá. Ezt hitte már Illyés Gyula, Kovács Imre, Veres Péter, Donáth Ferenc is. De aztán jöttek a németek, a nyilasok, az oroszok, Rákosi és Kádár. Eddig érthető.

És utána?

Tudnunk kellene, húsz év alatt miért nem akadt olyan önkormányzati közgyűlés, amely a helyi lap, rádió, tv, honlap költségvetését normatívan, az önkormányzat éves költségvetésének százalékában állapította volna meg. Miért nem próbálták ki sehol, mi jön ki abból, ha a főszerkesztőket a választási ciklushoz képest keresztidőszakra és nyilvános pályázaton választják ki, határozott időre nevezik ki. Nem kértek fel lapombudsmanokat, nem alakítottak a helyi lakosokból a városi tévét értékelő kontrollcsoportokat, nem próbáltak olyan internetes nyilvánossági tereket kiépíteni, amelyeket adófizetőik ténylegesen is birtokba vehettek volna. E helyett a lakosság mindenütt elfogadta természetesnek; az újság, a tv, a honlap nem az övé, hanem a mindenkori polgármester és pártja szabad prédája, noha közpénzből működik. Ahogy a közmédia is, a mindenkori kormány kezén. Ha pedig nincs szabad és a saját életünket tükröző nyilvánosság, akkor nincs lehetőség és szabadság az életkörülmények közös alakítására. S ha ez nincs meg helyileg, akkor természetes, hogy országosan sem születhet meg.

A III. Köztársaság halálát, a szimulált, a látszólagos és részleges jogállam nemzeti közönnyel kísért kimúlását nem kis részt az okozta, hogy a polgárok saját lakóterületükön nem vehették igénybe ténylegesen az alkotmányos alapintézményeiket, közpolitikai eljárásaikat, s e kísérletek kudarcát sehol nem tárgyalhatták meg tömegesen, nyilvánosan és közösen a számukra elérhető formák között. Az egyre jobban kiürülő és nem ellenőrizhető helyi közpolitikai mezőben a szólásszabadság és a politikai nyilvánosság már semmiféle fedezettel nem bíró maszlag.

A polgárok számára a közügyek és a saját életminőségük közötti kapcsolat a személyesen is megélhető módon nem létezik és nem is létezett. Kivéve persze a négyévenkénti választások alkalmait. Hogy ilyenkor aztán mekkorát lehet tévedni és büntetni, azt még most, másfél év után sem látjuk teljesen tisztán.

Azt hosszú évek óta tudjuk, hogy a társadalom kétharmada semmiféle tényleges kulturális célra – sajtó, könyv, internet, színházjegy, műtárgy – nem tud költeni. A magyarok fele alig, vagy sehogy se olvas. Miféle tudás alapozhatja meg a döntéseiket? Talán jobb lett volna, ha egy ismert – mert oktatott – és használhatónak, értéknek tekintett – mert gyakorolható – alkotmányos közrend ismeretében valódi választásra lett volna esélyük valódi és nyilvános politikai programok között. Ha már az alap- és középfokú oktatás felvértezte volna a lakosságot a politika megértésének képességével. Nem így történt, és nem ők a bűnösök abban, hogy így alakult. Jogtudatukat, állampolgári esélyeiket a rendszerváltó Magyarország hétköznapjai és évtizedes folyamatai zabálták fel. Történt mindez a nemzetépítés helyett a hatalomgyakorlásra, az állam puszta birtoklására irányt vett pártok kezén.

Iskoláink tekintélyelvű viszonyai, munkahelyeink, az egész magyar valóság erős emberekre épített hűbéri rendje és feudális anarchiája nem segíti a részvételi demokráciában való hitet, azt, hogy ennek szerepmintái terjedjenek. Az a mód, ahogy a két nagy párt közösen lepusztította és maga alá gyűrte a közmédiát, kiürítette és alantassá tette a közbeszédet, és a bulvár tengerébe fullasztotta a valóság kemény tényeit, egyben azt is jelzi, merre kellene a kiutat keresnünk.

A társadalmi baloldal nyilvánosságpolitikája persze csak eszköz lehetne egy tudatos társadalompolitika kezében. Hogy ez a politika miféle legyen, arra József Attila és Mónus Illés, Bibó István iránymutatása máig érvényes lehet. Azt már ők is tudták, hogy nem osztálypártot kell alkotni a társadalom felemelése, a kapitalizmus humanizálása érdekében. Tudták, hogy a burzsoá jogállam szeret formális maradni, de azt is, hogy az állampolgári tudatosság és a képességek tömeges emelésével e jogállam ellenőrizhető, sőt kormányozható is. Kívánták a rendet, mert mélyen hittek a normakövetés hasznában és önkéntességében, és azért harcoltak, hogy e normákat a tőkeviszony helyett az ember arcához igazítsák. Az ő emberük polgári méltóságát a teljesítmény adta, a felelősség a saját sorsért, és a szolidaritás azokkal, akik még nem képesek és érettek saját sorsukat birtokba venni. Az ő munkafogalmuk a szabadság felé, a kiteljesedés felé mutatott, nem a kényszer(munka) felé, ahogy Orbán Viktor ma képzeli a rendet. Mert új társadalmi modellre egyébként tényleg szükség volna, de talán másképp kellene kimunkálnunk.

Most mindenki a IV. Köztársaság megteremtéséről beszél. Már kész a felismerés, hogy ennek érthető, birtokba vehető terve nélkül az Orbánság országlása megtörhetetlen. Összefogás kell, mondják, és huszonnégy óra alatt két párt is alakult. A DK és a 4K. Készülődik az MSZM…

Talán jó lenne azzal kezdeni, hogy minden településen legyen egy hely, ahol havonta vagy hetente egyszer a maguk testi valójában is találkoznak és beszélgetnek a köztársaság hívei. Nem baj, ha különböző pártok tagjai. Mindenhol van egy olyan hely, mint a Sirály, ahol a Milla kezdte. Csináljanak közös helyi honlapot, vagy fészket a Facebookon, hiszen egy normális világban már most is almenüjük lenne az önkormányzati, a települési honlapon. Ha pedig az alkotmányozásra készülődve megvitatják az új Magyarország nyilvánossági viszonyait, gondoljanak arra, milyen lenne, ha egész napos műsort adnának a független regionális közszolgálati adók. Róluk és nekik. De lehet, hogy előtte az lenne a forradalmi tett, ha közösen előfizetnének néhány újságra. Hiszen más vonatkozásban is a harmincas évek közé zuhanunk vissza. Lám, a program is onnan van.

A szerző közíró

MARABU RAJZA