Szeget szeggel, esetleg kalapáccsal és harapófogóval

Ismét téma a paraszolvencia (Danó Anna kitűnő cikke a 8-i számban: A kórházigazgató …) mint a honi egészségügy komoly gondja. Lehet, hogy még mindig nem értik a betegágytól távoli politikusok, hogy a hálapénzt nem lehet megszüntetni, ezért nem is érdemes ellene „harcolni”. Lehetne viszont csökkenteni azokat az érdekeket, melyek fenntartják a hazai egészségügy betegútszervezésének, forrásbevonásának e fura módját. Erre mindkét, sőt – a pénzverdei munkákhoz hasonlóan – mindhárom oldalon tenni kellene ezt-azt.

A betegek számára a „hálapénz” arra való, hogy egy számára nehezen átlátható szakmai területen biztosítsa magának a lehető legjobb minőségű ellátást. Ehelyett alkalmas lehetne egy olyan szakmai adatokkal működő minőségügyi rendszer, mely a beteg és az egész járulékfizető nyilvánosság számára érthető tájékoztatást adna arról, hogy ellenőrzött körülmények között milyen szakmai ellátásra számíthat. Úgy, mint a gyorsétteremláncoknál, ahol a borravaló közismerten nem befolyásolja a létfenntartásunkhoz szükséges darált hús minőségét, mennyiségét vagy a kiszolgálás idejét. Csakhogy az egészségügyben ilyen rendszer nincs. Van viszont itt hiánygazdálkodás, hála a több mint két évtizede folyamatos, legutóbb teljesítményvolumen-korlát névre keresztelt és a várható kapacitáscsökkentéseknek, forráskivonásoknak. A hiány gazdaságokban pedig, amint azt közgazdászainktól tudjuk, gátlástalanná válik a kenő- és a hálapénz.

Az egészségügyi dolgozók, köztük az orvosok túlnyomó többsége számára az ügyelettel, túlórákkal, másod állásokkal szerzett jövedelem mellé kapott paraszolvencia vagy nem létezik, vagy nem elegendő ahhoz, hogy egy átlag értelmiségi számára Magyarországon a joggal elvárható életszínvonalat biztosítsa. Egy ilyen életszínvonalhoz szakaszosan vagy tartósan külföldön kell állást, ügyeletet vállalni –és nem csak a szakorvosjelölteknek. Kivéve azt a kisebbséget, akik valóban jelentős kenő- vagy hálapénzhez jutnak, és akik paraszolvenciáját az egész egészségügyre kivetítve regélnek százmilliárdos hálapénztömegről. Mindenesetre naivitás lenne azt hinni, hogy átlagember visszautasít pénzt, különösen ha úgy véli, hogy megszolgálta, és ha egyébként nem fizették meg kellően. Egy olyan országban, ahol a GDP harmada a feketepiacon születik, és így a járulékok és adók harmada is ott vész el.

Ha eddig sem a betegeket, sem ellátóikat nem lehetett eltiltani a célszerűnek tűnő ősi föníciai eszköz használatától, akkor mit is várhatunk a rektoroktól, kórházigazgatóktól, illetve azoktól, akiknek a munkáltatói hatáskört nagyobbrészt leadták? Kockáztatni fogják a munkaerő hiányt, a munkaerő fokozottabb elvándorlását, a minőségromlását? Akkora béremelést hajtanak végre a semmiből, hogy a nővérek veszik meg a szegény betegek gyógyszereit? Vagy kifejlesztik, alkalmazzák és közzéteszik azokat a minőségmutatókat, melyek kifogják a szelet a hiánygazdaság hullámait meglovagló hálapénzlovagok vitorlájából?

A pénz jó dolog – a hálapénzről mint eszköztől tudjuk, hogy sem nem jó, sem nem alkalmas. Mint ahogy a megszüntetésére most bevetni kívánt eszköz sem az.

A szerző orvos

Top cikkek
Érdemes elolvasni
Vélemény
NOL Piactér

Tisztelt Olvasó!

A nol.hu a továbbiakban archívumként működik, a tartalma nem frissül, és az egyes írások nem kommentelhetőek.

Mediaworks Hungary Zrt.