Alkalmazva ezt a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség (NAÜ) most nyilvánosságra került jelentésére: értelmezhetetlenek az ENSZ-intézmény által hivatkozott műszaki megoldások, technológiatranszferek, amennyiben Teherán – mint állítja – békés, polgári célú atomprogramon dolgozik. Miért érdeklődnének akkor ennyire például a robbanófejek iránt?

Még soha nem utalt ennyire nyíltan NAÜ-jelentés arra, hogy az iszlám köztársaság fegyverprogramon munkálkodik. De ki hisz még Iránnak? A jelentés fokozza a diplomáciai nyomást, de nem világos, menynyire állítható be a sorba a Nyugat diktátumaitmindig szkeptikusan, ha nem ellenségesen fogadó Oroszország és Kína. Moszkva a magát létében fenyegetve érző Izrael kardcsörtető magatartását kifogásolja, Peking – az irániaik első számú kereskedelmi partnere – óvatosságra int. Aligha kétséges: a Biztonsági Tanács e két nem nyugati, állandó tagja szemében sem ér fabatkát sem az egyre arcpirítóbb, a fegyverkezés szándékát vehemensen tagadó, baljósan fenyegető iráni álláspont. De arra sem lehet számítani, hogy felsorakoznának egy katonai akció mellett. A megelőző csapás lehetőségéről bőségesen cikkezik az amerikai, brit és az izraeli sajtó. Lehet azon spekulálni, hogy Obama az elnökválasztások előtt kevesebbmint egy évvel érdemi katonai lépésremár nem szánná el magát. Csakhogy amint kiderül, hogy valóban Izrael biztonsága forog kockán, a döntéshozók igazodni fognak ehhez. Maga a zsidó állam is, amelyet Irán nyíltan el kíván törölni a föld színéről, sok követ megmozgathat. És az egyelőre beláthatatlan forgatókönyv színhelye a Közel-Kelet lenne, a világpolitika legkritikusabb sarka. Az olaj ára már a NAÜ-jelentés körül kialakult feszültségre is érzékenyen reagált.

Most a diplomáciai aprómunka van soron. A gond: nem világos, hogy a szankciók elmélyítése vagy akár újak életbe léptetése alkalmas-e Irán térdre kényszerítésére. Sőt az sem: ilyesmire lenne-e szükség egyáltalán. Ha bárki „Irak-forgatókönyvben” gondolkodna, vegye figyelembe: Teherán nincs egy súlycsoportban a Szaddám Huszein alatt lerongyolódott egykori Irakkal. Hetvenötmilliós, regionális hatalomról van szó, Izrael mellett a térség másik erős államáról. Mohsen Milani, Amerika egyik legtöbbet idézett Irán-szakértője azt nyilatkozta korábban lapunknak: az iráni elitben és a társadalomban is konszenzus övezi, hogy az országnak joga van az önálló nukleáris programhoz. Abban oszlanak meg a vélemények, hogy ez pusztán polgári célra szorítkozzon-e.

Aligha lenne kívánatos, hogy – mintegy az arab tavasz ellenpontjaként – a nemzetközi közösség éppen az ajatollahok, illetve az Ahmadinezsad-rezsim alá adja a lovat. Jöjjenek előbb az ENSZ folyosói, semmint a rakéták.