Igaz, eredetileg arról volt szó, ripsz-ropsz bevezeti a kormány a pedagógus-életpályamodellt, amelynek egyenes következménye lesz a béremelés, Gloviczki pedig most épp a 2013–14-es tanévről beszél, de hát addig is legfeljebb hatszázat kell csak aludni. És úgyse hitte el senki, hogy ripsz-ropsz be fogják vezetni a drámai béremelést.

Vagy – tegyük a kezünket a szívünkre – józan ésszel valóban bízhatott abban bárki is, hogy az „adj, uramisten, de rögtön” kiérlelt módszerével neki lehet esni az oktatási rendszernek? Hogy Hoffmann Rózsa egyetlen csettintésére gyökerestül átalakul minden, aminek kínkeserves felépítésébe majdnem három évtizedet feccöltek az egymást követő, de a lényeget tekintve ugyanazt akaró kormányok?

Hogy mindössze 263 kéz egyidejű felemelése kell hozzá, és olyan lesz az iskola, mint a régi szép időkben? Pisszenéstelen csend, a lúdtoll percegése, kéz a hát mögött, a tanító együtt kuglizik a pappal és a körorvossal, templomba menet pedig megsüvegelik az úri kaszinó előtt?

Hát nem. Ripsz-ropsz legfeljebb olyan típusú döntéseket lehet érvényre juttatni, mint hogy bukhassanak az elemisták. Minden máshoz gondolkodni és tervezni kell. A helyi érdekeket ismerve, az érdekeltekkel egyeztetve határozni iskolaszámokról és pedagóguslétszámokról, tantervekről és egymásra épülő oktatási szintekről. Ha pedig ez megvan, és pénz is akad a költségvetési ládafiában, hát eljön a pedagógus-béremelés ideje. Ha drámai mértékű, annál jobb.  (A szerk.)