Ez a megállapítás helyes, mert azon a felismerésen alapszik, miszerint egy ember gazdasági helyzete viselkedésére/cselekvéseire jelentékeny hatással van. Lázár Jánossal, a Fidesz frakcióvezetőjével is ez a felismerés mondatja, hogy a képviselői fizetés felemelését és magasan tartását nem más indokolja, mint az, hogy ily módon a képviselő egzisztenciálisan függetlenül lenne képes az ország sorsát befolyásoló döntéseket meghozni. Vagyis – ezt már én teszem hozzá némileg sarkítva – a kenőpénz elfogadása helyett inkább a becsületes munkát választja, tehát nem lép a törvénytelenség útjára.

Na már most, ha már egyszer ez a – nóvumnak éppen nem nevezhető –társadalomtudományos felismerés sokakban, többek között a Fidesz vezető politikusainak a fejében megszületett, Lázár Jánoséba pedig egyenesen szöget ütött, logikus és humánus lépés lenne azt a társadalom más csoportjaira – jelesül a legnehezebb sorsúakra – is alkalmazni; vagyis a „köztereket nem rendeltetésszerűen használókra” (értsd: a padokon tengődő hajléktalanokra), illetve a közlekedési lámpák környékén az autók között koldulókra is kiterjeszteni. A szegénység rendészeti kezelése helyett meg kellene próbálni a megoldást az egzisztenciális alapok környékén fellelni, főleg ha ez – a frakcióvezető szavainak tanúsága szerint – más területen egyébként sikerrel kecsegtet. A koldulás és kukázás tilalmazása, illetve pénzbírsággal sújtása, vagyis tulajdonképpen a hajléktalanság betiltása nem célravezető. Hogy miért, arra nem vesztegetnék egy sort sem, hiszen ezt elvileg egy tízéves gyereknek is tudnia kell.

Ami viszont a lényeg, hogy semmi sem igazolja azt az aszimmetriát, ami a jómódúak és az elesettek közötti eltérő kormányzati bánásmódban megmutatkozik. Míg a jómódúakat (jelen esetben a parlamenti képviselőket) pozitív ösztönzéssel, vagyis magas alapfizetéssel, többletjuttatásokkal, költségtérítéssel, benzinkártyával és egyéb kedvezményekkel, addig az elesetteket (jelen esetben a hajléktalanokat) kemény szankciókkal, vagyis tiltással, rendőri ellenőrzésekkel, büntetéssel, elzárással, megbélyegzéssel igyekszik a hatalom „helyes irányba” terelni.

A 2006-os választási kampányban a Fidesz miniszterelnök-jelöltje „plebejus kormányzást” helyezett kilátásba. Nem tudom, hogy akkor pontosan mire gondolt, de ha az elesettek megsegítésére, ezzel párhuzamosan pedig a tehetősebb társadalmi csoportok társadalmi szerepvállalásának növelésére, akkor azt, ami most zajlik, legalábbis „patrícius kormányzásnak”, ha nem egyenesen „arisztokratikus kormányzásnak” kellene nevezni, ha e terminusok nem lennének legalább ugyanakkora blődségek, mint az eredeti.

Mindezek fényében már az is alig érthető, hogy a közgazdász végzettségű miniszterelnöki szóvivő által munka-, család- és vállalkozásellenesként aposztrofált progresszív adózási rendszer helyett a kormány miért az egykulcsos adóval próbálkozik, és miért nem egyenesen a regresszív adó mellett tör lándzsát.

Vagy hagyná legalább a hajléktalanokat az út szélén – békibe’.

A szerző szociológus