A minap újra megpillantottam gyerekkorom hősét, az amatőr csillagászt, akinek a lakótelepen harminc évvel ezelőtt Jupiter volt a beceneve. Így hívta mindenki, mert nyolcvanegyben vett egy olcsó csillagászati távcsövet, s az volt a mániája, hogy felhőtlen éjszakákon fölballagott vele a negyedik emeletre, kimászott a tetőre, nekiirányozta a távcsövet a Holdnak, a Vénusznak vagy a Jupiternek, s kukucskált kifelé a Kádár-rendszerből. Nézelődött, leskelődött odafönt, közben cigarettázott és fütyörészett, s mikor ennek a szokásának híre ment, egyre többen kéredzkedtek föl hozzá. Soha senkinek nem mondott nemet. Volt olyan őszi este, mikor tizenöten dideregtünk Jupiter mellett, aki egykedvűen üldögélt összecsukható sámliján, mi pedig izgatottan vártunk a sorunkra, hogy mikor nézhetünk föl az utolérhetőnek hitt csillagokra. A nyolcvanas években éltünk, egy másik Magyarországon, amelynek a létező proletárok által belakott lakótelepéről a Szaturnusz gyűrűi nem látszottak eléggé világosan, de úgy tettünk, mintha mindet látnánk. A Holdat szerettük bámulni a legjobban, mert úgy nézett ki, mint egy hatalmas, hófehér, buggyantott tojás, amiből kifőtt az ismerős misztikum. Jupiter azonban ismeretlen maradt. Annyit tudtunk róla, hogy villanyszerelő volt egy gyárban, így autentikus szaktekintélyként uralta elektronikus távcsövével a kátránylemezekkel borított tetőt. Olykor fölkapaszkodott hozzá a felesége is, szótlan, szürke asszony, aki megadóan tűrte az égbolton keringő konkurenciát: álldogált a férje mögött karba font kézzel, és az idő múlásával egyre fülsiketítőbbé vált a hallgatása. Rendszeresen láttuk őket együtt nappal is, de akkor sem szóltak egymáshoz. Amikor elsétáltak a lakótelepi kocsma előtt, s az ivócimboráik észrevették őket, kórusban ordították, hogy „ne hagyd magad, Jupiter!” – mire a villanyszerelő megrezzent, de dacosan megfogta asszonya kezét. Nem értettük a jelenetet, de jobbnak láttuk, ha mi is nevetünk. Jogunk volt még ahhoz, hogy bizonyos ügyekről úgy vegyünk tudomást, mintha vakok lennénk, süketek és némák. Ma már képes vagyok szégyellni magam, hogy akkor Jupitert én is kinevettem. Aztán nem láttam sokáig. Hallottam, hogy a gyára megszűnt, hogy évekig nem kapott munkát, időközben elvált, s hogy a felesége a panelből kirakta, utcára került, az asszony meg elköltözött a telepről.

De a minap a kisvárosban újra láttam őt, igaz, először nem ismertem meg: kerekes székben ült egy hetven év körüli, szakállas ember, nini, mondtam csak úgy magamnak, ez meg a Jupiter. Előttem gurult, s közben szokása szerint cigarettázott és fütyörészett, s alig volt neki lába: két elvékonyodott, megbénult virgács kandikált elő gyerekkorom hősének nadrágjából.

Majdnem ráköszöntem, de visszafogtam magam. Mit is mondhatnék neki? Megkérdezhetném, hogy megvan-e még az az olcsó távcső? Ugyan, minek? Nem köszöntem oda az öregnek. Azzal nyugtattam magam, hogy az az ember, akit én Jupiternek megismertem, már meghalt. Mesélték, hogy pár éve egy éjjel szokása szerint üldögélt fönt a tetőn – voltak akkor is körülötte –, egyszerre csak fölállt, a sámliját gondosan összecsukta, majd a hóna alá csapta, s határozott léptekkel megindult a mélység felé. A tetőn alaposan átgondolt már mindent, és az utolsó pillanatban sem tétovázott, csöndben lelépett, s közben cigarettázott, fütyörészett.