Miként a katasztrófák, válságok idején általában, most is fel-felbukkannak a politikai jövendőmondók, aranyéletet ígérő alkimisták és a minden kérdésre, problémára alkalmas elixírt kínáló csodadoktorok. A rendszerváltoztatás után azt hittük, hogy felszámolásuk a második világháborútól a 90-es évekig le is zárult – legalábbis ezen a kontinensen, ebben a mindkét szélsőséges ideológiát, a fasizmust és a kommunizmust megszenvedett országban –, s nem ütik fel a fejüket egyhamar. S most mégis itt van ez az egész embert kívánó és egyeduralomra törő ideológia, amely nemzetközi kapcsolatokra is számíthat mindenütt, ahol ugyancsak kizárólagosságra törekvő ideológiák – adott esetben iszlám szélsőségesek – kerültek hatalomra. Az egész embert kívánó politikai ideológiák Európában nem a klasszikus – nevezetesen a szociáldemokrata és a kereszténydemokrata – pártok háza táján tapasztalhatóak, hanem vadonatúj formációk esetében. A hagyományos pártok a mindenütt jelenlévő liberalizmus intelmeire hallgatva lemondtak arról, hogy koherens ideológiákban gondolkodjanak, s a világnézeti kérdéseket a magánszféra szuverén, politikától független és érinthetetlennek ítélt világába utalták. Szélsőséges pártok azonban az üresen hagyott helyeket elfoglalták: nemcsak politikai programokat kínálnak, hanem nagyon is konkrét világnézetet és igen határozott életformát, amely kifigurázza a toleranciát.

Nálunk a magát keresztény-nemzetinek deklaráló jobboldali kormányzat részéről hathatós kritika nemigen fogalmazódik meg eme szélsőségekkel szemben, inkább saját tömegbázisuk megtartása érdekében egy-két elemet át is vesz tőlük, ha egyeduralmi törekvéseit szolgálja. Könnyen teheti, hiszen maga sem annyira keresztény, s nem is annyira nemzeti. Pedig egy súlyos gondokkal küszködő országban az együttműködés keresése biztatóbb lehetőségek felé vinne mindannyiunkat.

Viszont a politikai paletta túloldalán – legyen az szocialista vagy liberális – bőséges a szélsőségek kritikája, ennek azonban a megtévesztett tömegekre kevés hatása van, épp mivel a másik oldalról érkeznek, másrészt a címzettek a számukra idegen terminológiát nem is igen akarják megérteni. Hathatós vagy legalábbis vitaképes válasz csak a jobboldalról érkezhetne. Ha másért nem, akkor ezért kellene komolyan gondolkozni egy megfelelő eszmeiségű jobboldali párt megteremtésében.

Ámde a politikai elemzők többsége a baloldal megerősödésétől vagy egy új liberális párt létrejöttétől várja a fordulatot. Ami persze többé-kevésbé meg is fog történni, noha –egy új jobboldali párt nélkül – semmiképpen sem látszik lehetségesnek a politikai váltás, a szélsőségekkel szembeni alternatíva megteremtése. Vannak, akik tüntetésekben edzett civil mozgalmakban gondolkodnak. Ámde közelebbről megnézve ezeknek a mozgalmaknak a tagjait, főleg a hangadóit, a meglévő pártokhoz való kötődés lazább vagy szorosabb szálainak sokszor ellentmondásos szövevényét találjuk körülöttük. Így aztán a civil mozgalmakból nemhogy nem lesz egységes politikai erő, de még az sem biztos, hogy tagjaik egyazon oldal szavazói lesznek.

A széles körű összefogást szorgalmazók sem képesek a saját árnyékukat átlépni. Valójában a szívük mélyén egy nagyon is szűk körű összefogásban gondolkodnak.

S mivel elvont, értelmiségi attitűdből táplálkozó fantaszták, méltóságon alulinak tartják, hogy például a kisgazda hagyományokkal törődjenek, amelyek túlélték a negyvenéves diktatúrát, s megmaradtak a legutóbbi, számukra ugyan kudarccal végződő koalíciójukat követő évtizedben is. Hozzájuk tartoznak az elmúlt ciklus – mára már csalódott –gazdatüntetői.

Időszerű lenne tehát a rendszerváltoztatáskor tervbe vett keresztényszociális vagy keresztényszocialistának is nevezett mozgalom elindítása! Ez volt ugyanis az a keresztény szellemiségű pártpolitikai formáció, amelyet a második világháborút megelőzők közül egyedül tartott vállalhatónak a Demokrata Néppárt vezetője, Barankovics István. Lehet gondolni itt azokra az MDF-esekre is, akiket a Fidesz sem arra nem tudott rávenni, hogy beolvadjanak, sem arra, hogy profilt váltsanak, elvesztve a rendszerváltoztatás előkészítésében szerzett identitásukat. Azokra azonban semmiképpen sem célszerű számítani, akik neves politikusként – akár MDF-esek voltak, akár kisgazdák, akár egyebek –karrierjük érdekében vállalkoztak a Fidesszel való összefogásra vagy koalícióra, s az eljelentéktelenedés vagy egyenesen a megsemmisülés útjára terelték a pártjukat.

Az itt fölvázolt struktúra emlékeztet arra, amely a Fidesz jobboldalra sasszézása előtt, a rendszerváltoztatás kezdetén létezett, amelynek tehát megvannak a társadalmi gyökerei. Ez a konstrukció gyermekbetegségei ellenére is alkalmasabbnak mutatkozott a későbbinél.

A demokrácia alapértékeinek védelmében kialakítandó új pártpolitikai struktúra a nemzeti megbékélés szellemében merőben új viszonyt teremthetne a jobb- és baloldal között. Egymást korrigáló küzdelmük a demokrácia rendszerének érdekében folyna. S mivel már nem egymást megsemmisíteni akaró oldalak harcáról volna szó, megnyílna a lehetőség az „átjárhatóság” feltételeinek megteremtésére is, ahol nagy szerepet játszhatna akár egy újjászülető liberális, akár az európai normáknak megfelelő keresztényszociális párt is.

Mindez csak akkor valósulhat meg, ha képesek vagyunk elkerülni a veszélyt, amit a szakirodalomban Isaiah Berlin Hamupipőke-komplexusnak nevez. Még a legelfogulatlanabb politológus gondolkodásában is tetten érhető, hogy előbb alkotja meg a gyémántcipellőt, aztán keresi azt a lábat, amely beleillik. S nagyon megsértődik, ha nem találja. Ilyen kísérlet volt a legutóbbi választásokon az MDF próbálkozása.

Csakhogy: amikor Rossini Hamupipőke című operáját bemutatták, a címszereplő énekesnő lába meglehetősen nagy volt, így a herceg kezében maradt picinyke cipő, s a beleillő kecses láb motívuma kivitelezhetetlennek bizonyult. Mivel az énekesnő hangja szép volt, senkinek se jutott az eszébe, hogy lecseréljék, inkább átalakították a történetet: a cipő helyett két azonos karperec mellett döntöttek. Így a bálon nem a cipő, hanem az egyik karperec veszett el, s nem a cipőbe illő lábat, hanem a karperec párját keresték.

Az idő sürget. Már csak azért is, mert a szélsőséges erők befolyása egyre növekszik. És semmiféle intelem, avagy józan megfontolás sem tarthatja vissza őket attól, hogy a bálra ők kézbesítsék a meghívókat. S akkor aztán sajnálattal elmondhatjuk, hogy Magyarországon áll a bál.

A szerző a KDNP volt elnöke

– A politika arról szól, fiam, hogy amikor a Kismutató Párt győz, nézhetjük, hány az óra, amikor a Nagymutató Párt, akkor meg, hogy hány a perc