Marton László műve az egyik legtökéletesebb magyar szobor. A Szobor. Él. Ül. Köztünk ül. Velünk van. Élő, szerves részévé vált városnak, országnak, nemzetnek. Úgy tartozik Budapesthez, mint a Halászbástya vagy a Parlament. Csak éppen él. Gondolkodik. Haragos. Érző.

Most itt nincs tehát helye.

Ezen a Budapesten, ennek a parlamentnek szomszédságában ma nem lehet helye.

Öcsödön a helye.

József Attila édesapja, mint ezt – még – minden magyar iskolás tudja, 1908 nyarán „meglép” a családból. A Mama maga marad a három gyerekkel és a – 2011-ben már újra könnyen képzelhető, élhető – szörnyű nyomorral. Volt, hogy tizenötödmagukkal laktak egy szobában, a mama kórházba is került, a három éhező gyerek koldult, sőt lopott is.

Egyáltalán nem volt ez egyedi sors; tíz- és százezer magyar családdal osztoztak az árvult Józsefék.

1910 februárjában Etát és Attilát a Mama menhelyre adta. A Gyáli útról Gyulára vitték őket. A korabeli menhelyekről a gyerekeket nevelőszülőkhöz helyezték ki, hogy – idézzük a törvényt – „hazafias, erkölcsös, vallásos s munkás polgáraivá váljanak a hazának”. Márciusban Gombainé, akinek háza ma múzeum, elvitte a két gyereket Öcsödre. Gombai az első percben kijelentette, hogy Attila név nincs, a kisfiút ezentúl Pistának fogják hívni. Átnevező volt ő is, nagy átnevező.

A két testvér Öcsödön két évet élt. Az ötéves Attila hajnali négykor kelt, vizet hozott a kútról, fát vágott, s ha valami rosszat tett, vagy úgy vélték jónak, verték, mint apró gyermeket, ki ugrott volna egy jó szóra, nyomban…

A nélkülözéstől könnyező szemű gyereknek a markába kellett vizelnie, és azzal öblögetnie begyulladt szemét.

Neki is, mint minden menhelyi gyereknek, szalmakalapot kellett hordania, menhelyi ruhát, lábbelit, melyekről azonnal beazonosították a helyi kölykök, jelölés, sárga csillag volt az a kalap, akkor, ott…

József Attila Öcsödön, az egyik helyi református elemiben kezdte meg iskolai „tanulmányait”. A derék tanító nem tanította meg olvasni, bibliai történetekkel traktálta csupán, tankönyve sem volt a gyereknek.

„Öcsödön az év végi vizsga abból állt – emlékezik egy helybéli –, hogy a gyerekeket beterelték a templomba, ahol a falu vénasszonyai átlapozták az irkákat, akinek az írása a legjobban tetszett, annak cukrot dugtak a szájába, és azt mondták neki: te még sokra viszed, öcsém!”

Szabolcsi Miklós írja alapvető monográfiájában: „…az öcsödi tartózkodás úgy maradt meg József Attila emlékében, mint a legnagyobb idegenség, a legszörnyűbb megaláztatás, a kivetettség időszaka…”

Sajnálom, nem akarom bántani a mai öcsödieket. De Öcsöd minden olvasó magyar fejében úgy él, mint az idegenség, az árvaság, a nyomor szimbóluma. Öcsöd – ebben a helységnévben a Horthy kor minden sivársága, kegyetlensége, barbársága benne van.

Az Orbán-kormányhoz semmi méltóbb nem lehet, mint a költő szobrát Öcsödre ültetni vissza.

„Öcsödön rossz volt”, írta a költő.

Ott a helye hát, Öcsödön. Ott van a jó helye. Mert ott rossz volt neki, nagyon rossz.

És József Attilának most is rossz. Nagyon rossz. Rossz most itt neki is.