Azzal, hogy megmarad, lényegesen csökkent (bár még nem szűnt meg) annak a veszélye, hogy a választási rendszerünk a jelenleginél is aránytalanabbá válik. Az is fontos, hogy a területi listák megszüntetésével az aránytalanság egyik fő forrása megszűnik. Megyémnek, Zalának például eddig öt listás mandátum jutott, így egy megszerzéséhez az első kiosztásnál 16,67 százalékos eredmény kellett, és – ha még maradt belőlük – a második körben is legalább 11,11 százalék, miközben az országos listán már ötszázalékos eredmény mandátumot eredményezett. Ha a létszámcsökkentés miatt esetleg két megyei mandátum maradt volna, egynek a megszerzéséhez az első körben 33,33 százalék kellene!

Az egyéni és országos listás mandátumok száma közötti csekély különbség ugyancsak kedvező, mivel lehetővé teszi a rendszer arányosabbá tételét is. A döntő kérdés az, hogy milyen módszerrel történjék a listás mandátumok elosztása.

A megoldás szerencsésen egybeeshet a javaslat szakmailag leggyengébb pontjának kulturált kijavításával. Ha ugyanis az egyik választópolgármandátumszerzőmódon két képviselőre szavazhatna (egy egyénire és egy listásra), a másik, a határon túli pedig csak egyre, ez ellenkezne a szavazatok egyenlőségének elvével. Ez pedig nemcsak egyik leglényegesebb alkotmányos alapelvünk, de nemzetközi norma is. Megsértése az Alkotmánybíróság és nemzetközi fórumok előtt is súlyos gondot jelentene.

A megoldást a törvényjavaslat is közelíti, mikor a nemzetiségi-kisebbségi listára szavazók számára nem teszi lehetővé, hogy pártlistára is szavazzanak. Ez azonban csak azt szűri ki, hogy ne legyen senkinek három mandátumszerző szavazata, míg a nagy többség kettőt kap. Ámde nem segít azon, hogy a magyarországi lakóhellyel nem rendelkező választópolgároknak csak egy ilyen szavazatuk lenne.

Az arányosítás is megoldandó alkotmányossági probléma. Ez szintén összefügg a választópolgárok egyenlőségével: azonos súlyúak, értékűek-e a szavazataik? Mennyiben tükrözi arányukat az Országgyűlés összetétele? Ha egyszerre veszem figyelembe a demokrácia elvét (hogy vitás kérdésben a többség dönt) és a népképviselet elvét (hogy a népet a parlament képviseli), akkor a parlamenti többség igazából akkor dönthet demokratikusan, a lakosság nevében, ha mögötte legalább a választások napján a választók többsége áll.

Többpártrendszerben a választó döntésénél az a leglényegesebb, hogy melyik párt áll hozzá legközelebb. Eddig az egyéni körzetekben is elsősorban ez döntött: általában az ott épp akkor legerősebb párt képviselői szereztek egyéni mandátumot is, a többiek személyes tulajdonságai, adottságai a választói akaratot csekélyebb mértékben befolyásolták. A képviselők munkáját szintén meghatározza a pártkötődés: döntően frakciókba szervezve tevékenykednek, szavaznak. A parlament működése szempontjából ezért a pártfrakciók aránya a legmeghatározóbb, így nem szakadhat el a választói akarattól.

A parlament összetétele 1990 óta távolról sem tükrözte a listás szavazatok arányát. Ezzel sérült a demokrácia és a népképviselet alapelvének együttes érvényesülése. A kormányzati felelősséget viselő pártokat a választások napján is a választópolgároknak gyakran kisebb hányada támogatta, mint amennyi mandátumot kaptak. Formailag ez törvényes, de az ilyen választási rendszer politikai és szociológiai legitimitása gyengébb. Ha a parlamenti többség mögött a választók nem állnak legalább hasonló arányban, akkor eredményesen kormányozni aligha lehet.

A parlament pártok szerinti összetétele akkor lenne leginkább összhangban a támogatottságukkal, ha csak országos listáról kaphatnának mandátumot. Ezzel azonban feláldoznánk a területi elvet. Márpedig a választók tudni akarják, ki képviseli őket lakóhelyük szerint, kihez fordulhatnak problémáikkal, ötleteikkel. Az egyéni mandátumokat ezért kell megtartani. Az egyéni képviselők pártok szerinti megoszlása viszont lényegesen eltér a pártok támogatottságától, hiszen csak a legtöbb szavazatot szerző jelölt kap mandátumot. Ez a listán legerősebb pártnak – 1998-at kivéve – mindig aránytalan túlnyerést biztosított.

A két fent említett alkotmányos probléma az évtizedek óta kitűnően működő német választási rendszer elvei alapján oldható meg. 1997-ben e mintából kiindulva javasoltam a választási rendszer reformját az ezt előkészítő bizottságban. Akkor ez elnyerte a pártok többségének – leginkább a Fidesznek – a tetszését. Kisebb létszámnál a megoldás elvileg azonos marad, területi listák nélkül pedig jóval egyszerűbb.

Lényege: a listás mandátumok elosztásakor az egyéni körzetben megszerzett mandátumot tekintsük úgy, mintha azt is listán szerezték volna.

A technikája: a listákra leadott szavazatok összességét elosztjuk a megszerezhető valamennyi (egyéni és listás) mandátum számával. Megkapjuk, hogy ha minden mandátumot csak listán osztanánk ki, akkor egy mandátum megszerzéséhez hány szavazatra lenne szükség. Mielőtt a listás mandátumokat kiosztanánk, az egyes pártok listás eredményét korrigáljuk. Az általuk már megszerzett egyéni mandátumok számával beszorozzuk az egy mandátum megszerzéséhez szükséges átlagos szavazatszámot, és a szorzatot levonjuk a pártra listán leadott szavazatok számából. A maradékot vesszük figyelembe a listás helyek elosztásakor. Ha a szorzat akkora vagy nagyobb, mint a párt listás eredménye – azaz a párt egyéniben ugyanannyi vagy több mandátumot szerzett, mint amennyi a listás szavazatszáma alapján megilletné –, akkor az egyéni mandátumokat természetesenmegtartja, de listárólmár nem kap újabbat.

Ezután a listás mandátumokat a bekerülési küszöböt elérő pártok között a területi listás mandátumoknál eddig alkalmazott módszerrel osztjuk ki. Ha még maradna betöltetlen listás mandátum, azt az eddig alkalmazott kétharmados szabály szerint lehetne kiosztani.

Mivel a cél, hogy a mandátumok száma megközelítse azt az eredményt, amelyet a pártok tisztán listás választáson szereztek volna, annak nincs jelentősége, hogy a vesztes egyéni jelöltek hány szavazatot kaptak. Az egyéni „töredékszavazatokkal” ebben a rendszerben nem kell foglalkozni.

Ez az arányosítási modell egyszerre a választópolgárok egyenjogúságának kérdését is megoldja, hiszen végeredményben mindenki egy képviselőre adhat mandátumszerzésre alkalmas szavazatot – akkor is, ha két szavazólapon szavazott.

A szerző ügyvéd, 1990–1998 között az SZDSZ országgyűlési képviselője