Valahol a Dunánál
József Attila Duna-parti szobrával nem az a kormány baja, hogy József Attilát formázza, hanem az, hogy nem volt ott 1944 előtt. Márpedig az Országgyűlés olyan határozatot hozott Lázár János és Balsai István előterjesztésére, hogy a Kossuth tér ’44 előtti állapotát állítják vissza, így e határozatból egyenesen következik, hogy József Attilának el kell onnan kerülnie, üldögéljen most már máshol, akárhol, valahol a Duna valamely partján, akár egy kilométerrel arrébb vagy százzal, csak a Kossuth téri részen ne.
Talán még egy új Duna-parti helyszínhez sem ragaszkodnak. Minek is ilyesmikhez ragaszkodni, ez afféle ortodox gondolkodásra vallana, egy született L. Simon László például elmagyarázhatná, hogy tetszik tudni, A Dunánál képletesen értendő, értik, ugye? A Dunánál, vagyis hát nem a Dunánál, hanem afféle összekötő értelemben, vagyis a Duna köt össze minket, különböző népeket, tehát téved, aki a rakodópart alsó kövére ábrázolja a költőt, hiszen bárhová lehetne ültetni, persze a rakodópart alsó kövére is akár, de úgyis az eszme a lényeg, nem a helyszín.
Hah, az eszme! Eszmeileg József Attilával egyébként nincsen semmi probléma, ezt maga a kormányfő demonstrálta egy Facebook-üzenetében, amit a szobornál vettek föl vele, afféle sors- vagy politikai közösséget vállalva a költővel, akivel azért egyetlen apró kis bibi mégiscsak akad, jelesül az, hogy nem állítottak szobrot neki az 1944 előtti Kossuth téren. Igaz, hogyan is állíthattak volna, hiszen József Attilát sokan épp azért szeretik, mert a büdös életben nem kaphatott volna szobrot azokban az időkben, hiszen nem igazán kedvelte azokat az időket, illetve azok az idők sem kedvelték túlságosan őt, ezt a fura, izgága alakot, aki ráadásul zseninek született.
A Kossuth tér és József Attila szobrának problémája sokkal összetettebb annál, mint amilyennek első látásra tűnik. Csak úgy nagyon mellékesen, minden ideológiai bonyolultságtól és máztól mentesen kérdezzük: vajon miért gondolják a mi választott és kevésbé választott képviselőink úgy, hogy ha a Kossuth tér ’44 előtti állapotát akarják viszszavarázsolni 2012-ben, akkor azt rögvest egy mélygarázs megépítésével kell kezdeni? De tekintsük e kérdést, ha már témánál vagyunk, költőinek, térjünk inkább a lényegre: a Fidesz-kormány (legalábbis annak vezetője) ezek szerint szereti ugyan József Attilát, azonban mégis eltávolítja a szobrát, mert ugyanúgy vagy talán még jobban kedveli azt a kort, amely nem nagyon szívelte József Attilát. Fussunk neki ennek még egyszer: József Attilát tehát nem ideológiai okokból kell a rakpartról elszállítani, hanem ideológiai okokból. De nem ilyenekből, hanem olyanokból. Szóval, no: el kell vinni és punktum.
Meglehet, egyszerűen csak butaságból. Talán nem jutott eszükbe. Van ám ilyen! Valaki gondol egy nagyot, miért is ne lehetne a Kossuth tér olyan, mint ’44 előtt volt, melankolikus Kossuth-szoborral, kis virágágyásokkal és persze Károlyi Mihály szobra nélkül. Hoppá, itten ássák épp a kutyát! Eközben ennek a rejtélyes valakinek, aki valamilyen okból nagyon-nagyon akar kedveskedni Kövér Lászlónak, aki már százezerszer kijelentette, hogy Károlyinak helye ott szerinte nincs, mert nemzetáruló gaz bitang meg minden, amit a jobboldalon még el lehet róla mondani, szóval ennek a rejtélyes valakinek egész egyszerűen nem ugrott be az az egyszerű tény, hogy ott, a rakparton üldögél a szegény költő meglehetősen népszerű szobra. Az a szobor, amely beleivódott a budapestiek mindennapjaiba, ott ül köztük, naponta sokan végigsimítják, mellé ülnek, vele bámulják a Dunát, a szobor tehát, mondhatni, megtalálta a maga helyét, így aztán L. Simon László-i képletességgel, íme hát, a költő is meglelte hazáját.
A haza meg szépen elviteti.
Valaki nagyon megfeledkezett róla ugyanis. Megfeledkezett róla az ötlet kiagyalója, aki meg akart felelni valakinek, aztán megfeledkezett róla az ötlet határozattá formálója, aki meg akart felelni az ötlet kiagyalójánakmeg annak, akinek az meg akart felelni, aztán megfeledkezett róla előterjesztőként Lázár János és Balsai István, mert ők szintén meg akartak felelni valakinek, talán épp a Károlyi ellen szóló Kövér Lászlónak, aztán megfeledkezett róla a határozatot megszavazó teljes Fidesz-frakció, amely egyébként Lázár Jánosnak akart megfelelni, illetve Orbán Viktornak, hiszen Lázár maga mondta annak idején, hogy ez Orbán Viktor frakciója, de lehet, hogy a képviselőcsoport nem is akart megfelelni senkinek, egyszerűen csak úgy jön a frakció tagjaiból, hogy ha azt hallják, hogy ’44, akkor az igen gombot kell megnyomni, bármiről legyen is szó. Ami meg Lázár Jánost és Balsai Istvánt illeti, ők jól megfeleltek, hiszen Lázár folyton szóba kerül a humán csúcsminiszteri tárca élére, Balsaiból meg alkotmánybíró lett, hogy aztán ezzel a maradék tekintélyétől is megfosszák ezt az egykoron szebb sorsúra álmodott testületet. Most már talán csak az ötlet kiagyalója szorul, aki, ugye, megfeledkezett szegény József Attiláról, irgum-burgum, hogyan lehetett ilyen béna? Hiszen már mozgalom is szerveződött a szoborért és József Attiláért úgy általában, megint egy fölösleges kellemetlenség!
A kellemetlenségek meg jönnek-mennek, mert valahogy mindig baj van abból, ha valaki mindenáron meg akar felelni valakinek vagy valaminek. Most például a fél ország azt találgatja, hogy vajon kinek akart megfelelni Tarlós István azzal, hogy Dörner Györgyöt ültette az Új Színház élére, mert az őt ismerők azt mondják, hogy magától sosem lett volna képes ekkora ordenáré taplóságra. Persze az őt ismerők is tévedhetnek, kissé távolabbról ugyanis nagyon is valószerűnek tetszik, hogy a főpolgármester bármire képes és akár annak az ellenkezőjére is, így aztán kényelmesen elképzelhető az is, hogy Tarlósnak valaki megmondta: így lesz és kész. Talán Eperjes Károly, aki valamitől akkora hatalommá nőtte ki magát a színészválogatott és más rituális sportberkek különféle kispályás mérkőzésein, hogy elrendezhette ezt az ügyet, vagy talán egy nála is nagyobb pályás azzal a céllal, hogy a Jobbik szavazóit befogja, szóval megeshetett az is, hogy Tarlósnak kellett megfelelnie valakinek, és hát meg is tette azzal a jelszóval, hogy Dörner pályaművének igen rokonszenves vonása a kiváló színész magyar drámák iránti elkötelezettsége, mintha egyébként úgy általában véve a magyar színházak nem adnának elő magyar drámákat.
Játsszunk csak el a gondolattal: Tarlós Istvánt meghívják majd a Dörner–Csurka-féle színház valamelyik bemutatójára, mondjuk Csokonai Dorottyájára, a főpolgármester a tenyerét széttapsolja, lám, ez egy igazi magyar darab, Csokonai az mégis csak Csokonai, aztán részt vesz a meghitt kis bemutató utáni állófogadáson, ahol kezet ráz a színészekkel, majd koccint Dörner Györggyel és Csurkával, és elégedetten, férfiasnak szánt pajkossággal hunyorít, lám, jó döntést hozott, amikor őket nevezte ki, és jól megmondta azoknak.
Azoknak, mármint a döntése ellen tiltakozóknak, akik bizonyosan ki nem állhatják Csokonai Vitéz Mihályt vagy Balassit (hiszen napjainkra már Esztergom is elesett!), nem szenvedhetik Arany Jánost, kiütést kapnak a Szózattól, akiknek semmit nem jelent Czuczor Gergely mondata: „Hogy hazámat ne szeressem / A bitorlót meg ne vessem: / Hatalom nem teheti!”, akiknek mit sem mond az, hogy „Megtettem mindent, amit megtehettem, kinek tartoztam, mindent megfizettem”, akiknek a Rózsa Sándor biztosan csak Oszter Sándort jelenti és nem Móriczot, akik nem értékelik a helyén Krúdyt, Kosztolányit, Tóth Árpádot, Adyt, akiknek nem mond semmit Illyés Szétvert serege, akik nem tartják a világ egyik leggyönyörűbb versének Csoóri Anyám fekete rózsáját, akik azt merik feltételezni, hogy Wass Albertnél akadnak nagyobb magyar írók, itt van például rögvest Nádas Péter, ők azok, akik büszkék Kertész Imrére, mert ők nem értenek minket, mert idegen szívűek, hát most aztán bevittük a kegyelemdöfést, jól megadtuk nekik.
Jól megadták.
És elvitetik József Attila szobrát a Kossuth térről. Mert nem tudnak mit tenni: csak nemet tudnak mondani. Ha már eldöntetett, akkor nincs ott a helye. Nem lehet azt mondani, hogy bocsánat. Hibáztunk. Rossz irányba vittük a dolgokat. Nem ezt akartuk. Nem erre kaptunk fölhatalmazást. Nem lehet azt mondani, hogy elrontottuk, a szándékunk alapvetően jó, de tévedtünk. Valahogy elragadott minket a hév, a szenvedély, és sajnos ez jött ki belőle, de látjuk, hogy ez most így valahogy nem az igazi, tehát módosítunk az elképzeléseinken. Nem, nem lehet ilyet mondani! Pedig egy ilyen mondat után annyi minden megbocsátható lenne, mert a butaság is esendővé, gyarlóvá, emberivé válna tőle, de nem, nem: a Kossuth tér olyan lesz, mint ’44 előtt, alatta ugyan mélygarázzsal, de hát az úgysem látszik, Kossuth melankolikus szoborcsoportjával, Károlyi Mihály és József Attila szobra nélkül. Biztosan lesz majd téravató, ott, a Dunánál, és igen, ott áll majd mindenki, derekasan, mint a cövek, ott lesz a kormányfő, ott Kövér László, ott L. Simon, Balsai, Lázár, ott lesz a főpolgármester is, és az ünnepi esemény részeként Eperjes Károly elszavalja majd a Szózatot, s amikor odaér, hogy „Légy híve rendületlenűl / Hazádnak, oh magyar: / Ez éltetőd, s ha elbukál, / Hantjával ez takar”, talán még el is könnyezi magát fene nagy meghatottságában.
