Az Orbán-kormány legjelentősebb gazdasági „vívmánya” az ország külföldi fizetőképességével szembeni bizalmatlanság, amely az államadósság megújításának (és kamathányadának) egyre horrorisztikusabb számaiban ölt testet. Az államkötvény aukciók három, gyors egymásutánban bekövetkező kvázi kudarca rávilágított arra, hogy a hitelezők egyre magasabb hozamokat várnának el, mert látják, amit látnak.

Mit látnak? Hogy a kormánynak nincs egyetlen száma sem, amelyik pár napig megállna a lábán. Látják, hogy Orbánék jövőre az öszszes megtermelt jövedelem (GDP) nem kevesebb mint öt százalékát akarják kivonni a gazdaságból – a megemelt adók és megszorított költségvetés mellett ennyivel zsugorodik az elkölthető pénz mennyisége –, ami bizonyossá teszi, hogy itt nem növekedés lesz, hanem recesszió. Márpedig annak katasztrofális lesz a hatása az állami adóbevételekre.

Hiába találnak ki Orbánék most már napi rendszerességgel adófajtákat, ez a lakosság gyötrésén kívül semmilyen eredménnyel nem fog járni. És még csak nem is tudjuk, hogy ha az adókivetés jelentős részét a kormány áthárítja az önkormányzatokra, akkor a gyötrelem milyen fokot ér el. De édes mindegy: a bankok, a vállalatok, az emberek zsebében turkálnak egyfolytában, miáltal a pénzük, vagyis a belső kereslet még inkább visszaszorul. Hiába a 27 százalékra megemelt rekordáfa, a fogyasztás zsugorodik, noha a kormány ennek emelkedésébe helyezte reményeinek a javát.

Leírtam egyszer egy csúnya mondatot, megismétlem: Az Orbán-kormány gazdasági-pénzügyi „szabadságharcának” az a vezérmotívuma, hogy mi „kipateroltuk” a valutaalapot, és mostantól (2010 vége) vidáman finanszírozzuk magunkat a pénzpiacokról, az idei költségvetés pár hét utáni bedőlése, majd többszörös módosítása után csak oda vezethet, hogy ugyanez a kormány „a nyálán csúszva” megy Washingtonba IMF készenléti hitelért.

Persze lehet húzni a dolgot, általa csak a bizalomhiány fog mélyülni. Ami rettenetesen rossz. Ami egyszer elveszett, azt átkozottul nehéz visszaszerezni. A veszélybe sodródott országok szinte hiába tesznek akármit, nem jutnak olcsóbb pénzhez. Kivált nem hosszabb lejáratra. Példa: Portugália, Írország, Spanyolország, Olaszország.

Emlékeznek még Szabó István zseniális filmjére, a Bizalomra? Az arról szólt, hogy ha valakiben a bizalmatlanság okkal, ok nélkül megtelepszik, akkor még a legközvetlenebb és legellentétesebb élményei dacára sem tud szabadulni tőle. A mai piacok, amelyeket a gyanakvás „éltet”, ilyenek. Mondhatják Orbánék, hogy a magyar reálgazdaság folyamatai nem indokolnák az államadósság leminősítését, nem hisznek nekik, mert egyrészt látnak indokot eleget, másrészt egyelőre konokul bizalmatlanok. Pozíciókat se magyar pénzben, se magyar papírokban nem építenek.