Aki munkavállalóként annak idején - nem politikai, hanem érdekvédelmi szempontból - jó ötletnek tartotta a SZOT (vagyis a kifelé egységes szakszervezeti mozgalom) szétszabdalását, ma a fejlemények tükrében már aligha tapsolna hozzá: azóta nincs olyan munkavállalói konglomerátum Magyarországon, amellyel a mindenkori kormánynak a saját szándékaitól függetlenül mindenképpen tárgyalnia kell. Az akkor létrejött rendszernek - talán a konföderációk vezetőit leszámítva - csak vesztesei vannak. És alaposan ráfaragott a magyar társadalom is: olyan irányba indultunk, ahová egyáltalán nem akartunk menni, és ahová hamarosan mégis megérkezünk.

Vannak országok Európában (gondoljunk Németországra vagy Skandináviára), ahol magas szintű a munkavállalók szervezettsége, és létezik az egyeztetés (újabban divatossá váló kifejezéssel: a részvétel) kultúrája, azaz a kormány nem hoz a munka világára vonatkozó döntéseket az érintettek érdemi beleszólása nélkül. Van egy másik országcsoport (emblematikus példa Olaszország vagy Görögország), ahol szintén viszonylag erősek a szakszervezetek, de ideológiailag szabdaltak, a kormányok pedig ezt kihasználva kevésbé építenek a kollektív érdek-összehangolásra - emiatt a munkavállalói szempontokat jellemzően konfliktusok sorozatában lehet csak érvényesíteni, igen rossz hatásfokkal. És végül mutatkozik egy harmadik halmaz is, ahol a gyenge érdekképviselet a háromoldalú érdekegyeztetés szinte teljes hiányával párosul - ilyesmit például némelyik balti államban vagy Bulgáriában láthatunk.

Magyarország helyét - nem feltétlenül szakszervezeti szemszögből - a többség a német-skandináv minta környékén kereste a rendszerváltás idején. Szociális piacgazdaságról, erős jóléti államról álmodoztunk, és minden párt, amelyik az első szabad választáson értékelhető szavazatmennyiséget szerzett, ugyanezt ígérte. Ugyanakkor már az Antall-kormány megalakulásakor megkezdődött a kriptokommunizmussal azonosított szakszervezetek fúrása, és a legitimitás folyamatos gyengítésével, illetve a szakszervezeti vagyon elkobozásával kísért folyamat huszonegy éve szinte változatlan intenzitással zajlik. Közben arról az összefüggésről, hogy tartós jólét és társadalmi béke Európában csak ott van, ahol a munkavállalói jogok érvényesítésének szervezeti és intézményi keretei - politikai közmegegyezés alapján - sérthetetlenek, valamiért a rendszerváltás óta nem illik nálunk beszélni. 

A magyar valóság az elmúlt két évtized során a fenti három modell közül a másodikra emlékeztetett a leginkább, most viszont - az OÉT megszüntetésével, a sztrájkjog korlátozásával és a Munka Törvénykönyve egyoldalú átalakításával - rohamtempóban elindultunk a harmadik felé. Vagyis az egyik sikertelen modellt a másik, hasonlóan kudarcos megoldásra cseréljük, ahelyett, hogy megvizsgálnánk közelebbről azt az egyet, amelyik eredményeket is fel tud mutatni. Az új MT mindent megtesz azért, hogy pontról pontra megfeleljük a harmadik országhalmaz jellemzőinek. Az eddig sem túl acélos szakszervezeti "privilégiumokat" (például az érdekvédők munkaidő-kedvezményét és védettségét) durván megnyirbálja, miközben a jogosítványok egy része átkerül a kormány-fennhatóság alatt működő, nem alulról szerveződő és nem demokratikus szakmai kamarákhoz. Az együttdöntési jellegű érdekegyeztetésnek pedig még az emlékét is törli - az országos szint után a helyi szinteken is - a kollektív szerződés leértékelésével (a borítékolható hatás a ksz-ek tömeges felmondása, és - még a legjobb esetben is - újabb, sokkal kevesebb jogot biztosító, egyoldalúan a munkáltatónak kedvező, a korábbiaknál sokkal könnyebben felmondható szerződések megkötése lesz).

Az MT számos jelenlegi, a dolgozók számára igen hátrányos gyakorlatot törvényesít például a fizetés nélküli túlmunka, a pótlékmentes rendkívüli munkavégzés vagy a kaucióadás területén. A változtatás egyértelműen a munkavállalói alávetettség mértékének növelése irányába mutat, ami - azok számára, akik az utóbbi éveket beosztottként, alkalmazottként töltötték - nem sok jóval kecsegtet. Sajnos arról sincs szó, hogy mindez az ország versenyképességét szolgálná: az európai versenyképességi rangsor élmezőnyében nyoma sincs olyan országnak, amelyikben a miénkhez hasonló munkajog-tiprás végbement. A jogszűkítő csomag inkább olyan kompenzációnak tekinthető, amit a kormány ad a cégeknek a számtalan új vállalati elvonásért cserébe - és aminek az árát szokás szerint a dolgozók (az emberek) fizetik meg.

Több mint kétséges, hogy a szűkülő taglétszámú, megosztott, hatalmi közreműködéssel többszörösen kompromittált szakszervezetek - akik ma a tagság jogaiért és a saját létükért egyszerre demonstrálnak - meg tudják-e állítani a kormányzati gőzhengert. Egy biztos: vesztenivalójuk nem sok maradt - több béka már nehezen férne le a torkukon.