Ezen belül a Magyar Szolidaritás Mozgalom (Szolidaritás) karakteres szerepválasztása mellett a közélet egyetlen szereplője sem mehetett el szó nélkül. Hogy még a kormányzat figyelmét is felkeltette a Szolidaritás, azt a kormányközeli média sebtiben felvázolt elméletei is bizonyítják. A Heti Válasz például egyenesen egy formálódó „választási blokk” oszlopos tagjaként cikkezett az új érdekvédőkről. Márpedig azt a médium szándékaitól függetlenül is könnyű belátni, hogy az efféle utópisztikus forgatókönyvek felvetése is árthat az esetleges valódi együttműködésnek. Sok jobboldali hírmagyarázó megpróbálja egymásra tolni és egymással kompromittálni egy lehetséges ellenzéki összefogás szereplőit. Az, hogy már most szót, időt, energiát vesztegetnek a magyar Olajfa-koalíció „leleplezésére”, jelentheti, hogy egy ilyen szövetségtől a Fidesz-kétharmadnak volna mit félnie. És azt is – nem függetlenül az előzőtől –, hogy a következő választás lehet akár előre hozott is.

Ez az a pont, ahol érdemes körbejárni a Szolidaritás Mozgalom vonzerejét (amelyről a rendezvényeken tapasztalható „tömegvonzó” képességén túl ma még keveset tudunk, ám én ezt – szemben néhány jobboldali „tévépolitológussal” – nem becsülném alá). A vonzerő egyik elemét a karakteres szakpolitikai bírálatok adták. Ettől azonban a Szolidaritás csupán egy új szakszervezet ígérete lehetne. Annál azonban több: a D-Day a szakpolitikai kérdéseken túlmutató, valódi kormányellenes tüntetéssé vált, amely az „eredeti” érintettek körén túl is meg tudta szólítani az embereket, világnézetre és – ez most a legfontosabb – pártállásra való tekintet nélkül. Idáig a történet párhuzamosan fut sok egyéb, elsősorban a web2-es platformokon, a közösségi médiában, legfőképpen a Facebookon szerveződött civil szervezetével, például a Millával (Egymillióan a sajtószabadságért). A pártpolitikához érve azonban látványosan elágazik ez utóbbi és a Szolidaritás útja.

A Milla szervezőiben olyan politika-, sőt politikusellenesség munkál, hogy még a rendezvényeik résztvevői közül is eltanácsolják az aktív politikusokat, vagy azokat, akik a közelmúltban azok voltak. Eközben ők maguk és rendezvényeik egyre inkább balra tolódnak, ezzel pedig a politikamentes szerepválasztás eltünedezik, a mögötte lévő elégedetlenség, a düh lassan tartalmi, baloldali formát ölt, és bebizonyosodik, politikaellenességükben nincs igazuk. (Ezt a 4K! megértette, és lépni is készül a saját szervezetét illetően.) A profi politika felé lezárni a mozgalmuk útjait tévedés, amely a társadalmi súlyukat, a mindenkori kormányzatra gyakorolt hatásukat is hátrányosan érintheti. (Profi politikán nem feltétlenül a magamfajta régi motorosok felé való nyitottságot értem – tudom és érzem, miért gondolják azt, hogy engem/minket ignorálni kell –, de indokolatlanul korlátozzák a „saját nevelésű” politikusígéretek mozgásterét, kiugrását, illetve a saját szervezettségük, professzionalizálódásuk útjait is.)

Ez sajnálatos még akkor is, ha valójában nem az övék az eredendő felelősség, hanem a politikai osztályé. Mi tettük ellenszenvessé, befogadhatatlanná sokak számára a politikát. Csakhogy politikai változások igényes alakítóinak lenni antipolitikus attitűddel: fából vaskarika.

A tét éppen a közpolitika közüggyé tétele. (Civillé tétele, mondanám, ha Magyarországon nem alakult volna ki az az abszurd helyzet, hogy miközben nem szövi át a társadalmat civil háló, a „civil” szónak mára ciki felhangja lett.) A Szolidaritás – ma – nem zárkózik el ilyen csökönyösen a politikai eszközökkel is vívott érdekképviselettől: rendezvényeire a „történelmi szakszervezetek” vezetőit is meghívták, maguk mellé állították a színpadon. Ez az attitűd vélhetően kétszeresen is felszabadító élmény az új hang megszólalását váró választópolgároknak. Egyrészt azért, mert a Szolidaritásban benne van a párttá válás ígérete, lehetősége is (ezt maga a mozgalom sem zárja ki, sőt), másrészt anélkül artikulálhatják a kormányzással szembeni elégedetlenségüket, hogy pártszimpátiájukat fel kéne adniuk, vagy akár csak meg kellene vallaniuk.

Ez most – és ez a „most”, ha örökké nem is, az Orbán-kormány menesztéséig kitarthat – valóban pártok feletti politika, hiszen nem a hatalmi vetésforgó logikája szerint, hanem értékoldalról akar véget vetni a Fidesz világának. Ezért mentek ki a D-Dayre a jogállam intézményeiért aggódók, a két évtized demokratikus fékeinek és ellensúlyainak szemétdombra vetésén felháborodók. És ez vitte ki a megmozdulásra a szociális és munkavállalói jogaik megsértése miatt tiltakozókat – köztük olyanokat is, akik (protest)szavazataikat tavaly a Fidesznek adták.

A D-Dayben megmutatkozott az újfajta politika ígérete: olyané, amely a „legkisebb közös többszörös” társadalmi logikáján és nem pártpolitikai alapon szerveződik. Olyan – meglehet, alkalmi – összefogásé, amely nem azt keresi a másikban, ami elválaszt tőle, hanem azt, ami összeköt vele. És éppen ez az a mozzanat, ami a „viktoriánus monarchiának” idővel véget vethet. Véget az egymással szemben kijátszott társadalmi csoportok, az egymásra uszított magyarok országának, az egymás ellen hangolt, felsőbb- és alsóbbrendűnek beállított világnézetek, a jó és rossz magyarokra osztott politika pusztításának. Pedig a konfliktusaink egymással szemben elsősorban ízlésbeliek, árnyalatbeliek: különbözőképp gondolkodnak például a liberálisok és szocialisták a szerzett jogok fenntarthatóságáról, a piac funkciójáról vagy a szakszervezetek funkcióiról. Ám most valódi szembenállásunk a kirekesztéssel, a szegénységgel, a társadalmi érzéketlenséggel, a szabadság hiányával, a jogaink megkérdőjelezésével (visszaható jogalkotás?!) szemben van.

Hogy mindez ne pusztán kulturális jelenség legyen, a folyamatot (inkább előbb, mint utóbb) intézményesíteni kell.

Ennek három pillére van. Az első a demokratikus jogállam elvének és gyakorlatának, intézményeinek védelme. Ez a legnagyobb közös nevező.

A második tematika szűkebb: a világképek, az értékek platformja. A szegényeket sújtó, a gazdagokat támogató adórendszer, a végtörlesztés mai formája, vagy a baloldali és liberális értelmiséget és a kultúrát ért támadások által megjelenített jobboldali politika ellenzékének szinte automatikusan van egy karakteres baloldali jellege, a szó legszélesebb értelmében. A társadalmi szolidaritás teljes feladása ki kell, hogy váltsa a baloldalból azt a természetes ellenreakciót, hogy végre újrafogalmazza értékeit. Bátrabb viszonyt alakítson ki a progresszív adórendszerhez, mint társadalmi értékhez. A munkavállalói jogok hatékonyabb védelme érdekében újraszervezze az érdekképviselet intézményeit és közösségeit. Esélyt teremtsen az oktatás, a sport és művészet, az önkifejezés terén azoknak a nehezebb sorsú gyerekeknek és fiataloknak, akik a Fidesz, a felső középosztály Magyarországán magukra maradnának. És frusztrációk nélkül beszéljen egy erős, a szociális viszonyok alakításában cselekvőképesebb állam szükségességéről.

A harmadik pillér az Orbán-kormányt leváltani akarók legkisebb közös többszöröse: a programok, a konkrét cselekvési tervek és agendák szintje. Itt már nyilván karakteresen más és más válaszokat ad majd az új ellenzék egyik és másik közössége. Ennek a munkának a pártpolitikai hátországokban, szakmapolitikai műhelyekben kell folynia.

Az új ellenzék most formálódik, a „munka” jószerével még csak az első és a második értékplatformon, a demokratikus (és munkavállalói) jogok védelme terén kezdődött el. Ebben a szakaszban szerintem téved, aki már a választási blokkok összetételéről sző távoli terveket, hatalomtechnikai lépések határozzák meg a működését. Ez most csak megosztja azt az új, nagyobb, a régi pártpolitikai logikát felülíró ellenzéki közösséget, amely megszületőben van.

A szerző a Baloldali.hu portál alapítója, parlamenti képviselő, MSZP

MARABU RAJZA