A papírcsirke éve
Szerintem kézfeltartással szavazzunk, melyik hagyomány az erősebb: az a hatvan év, amelyet egy fedél alatt töltött a Szépművészeti Múzeum és a Magyar Nemzeti Galéria a Hősök terén, vagy az utóbbi hatvan, amikor a két gyűjtemény szétszálazva, egymástól távoli épületekben fogadta a látogatókat. A vita jelen pontján úgysem az érvek, hanem az érzelmek és a jövőről szőtt álmok döntik el, ki mit gondol a két intézmény sürgősséggel történő összevonásáról; a nyilatkozatháborút akár le is lehet zárni.
Mert vegyük csak sorra a tényeket. Hogy a magyar képzőművészet önmagában nem olyan nagy vonzerő, hogy kihagyhatatlan látványossággá tegye a budai Vár szegletén lévő múzeumot, azt a látogatói statisztikák bizonyítják: tán még az idehaza világhírű Munkácsy is csak akkor tudna egy Van Gogh-gal vagy egy fáraóval versenyezni, ha a Galéria maradt volna eredeti helyén, a Kossuth téren. Nehéz tehát belekötni abba a gondolatba, hogy a két gyűjtemény egy frekventált helyen egymást erősítené, s az is tagadhatatlan, hogy senki se beszél azonnali feloszlatásról vagy költözésről.
A vészharangok kongatása azonban nagyon is időszerű, ha mondjuk öt évre előre tekintünk. Mi lesz, ha egy sikeres tervpályázat után úgy köszönt be 2017, a Vár kiürítésének céldátuma, hogy az unió mégsem finanszírozta a Dózsa György úti megamúzeum megépítését? Gondolt már arra valaki, hogy bármilyen ködös álmokat szőjön is a kormányzat a volt királyi palota jövőjéről, a létező múzeummal mindenképpen csinálnia kell valamit?
Nem, ezt a gondolatot láthatóan mindenki elhessegeti magától, ahogy egyébként a kultúra egészével is pusztán alibizésből foglalkozik a kormány. Kis sértődésszagot érezni a levegőben: tíz éve adtunk nektek Nemzeti Színházat, Millenárist, álmodhattatok álmokat, most meg egyétek meg, amit főztetek. Nesze nektek Dörner és Csurka. A kulturális büdzsének már nekiestek a fűnyíróval, országszerte most kapja meg a felmondólevelét minden ötödik múzeumi, könyvtári, közművelődési alkalmazott. A Nemzeti Színház papírcsirkés, díszlet- és jelmeztelen Szent Johannája pedig nem művészi újítás, hanem a testet öltött következő évi költségvetés.
A kulturális intézményteremtésben eközben pontosan az történik, ami a törvényhozásban: mivel nincs a láthatáron rendszerező akarat, az győz, aki elég erőszakosan képviseli az ötletét. Efféle „zárószavazás előtti képviselői módosító indítvány” a Természettudományi Múzeumot abszurd helyzetbe hozó új Ludovika, ilyen az operacirkusz az Erkel esetleges újranyitásával, és ilyen az egyesített képzőművészeti gyűjtemény is.
Baán László kitalálta, majd kitalpalta a kormányhatározatot, ezután pedig ki fogja dolgozni a megvalósítás módját. A terve méltó lesz és megvalósításra érdemes. Tényleg csak a tapasztalat teszi, hogy mi mégis inkább arra szavaznánk: eljön majd az abszurd pillanat, amikor a Várból el kell vinni a magyar képzőművészet összegyűjtött kincseit, és nem lesz hová.
