Pártalakítások idején
Bár ma már kevesen emlékeznek rá, az új baloldali formációk zászlóbontása kapcsán érdemes felidéznünk, hogy az 1990-es választásokon öt baloldali (vagy annak elkönyvelt) párt indult. Közülük négy nem tudta elérni az akkor még négyszázalékos parlamenti küszöböt, bár hárman is csak minimális különbséggel maradtak ki az első, szabadon választott parlamentből. Így történhetett meg, hogy míg a szavazók 24%-a baloldali vagy baloldal-közeli pártokra szavazott, addig a parlamentben már csak 8,5%-os mandátumarányt ért el ez az oldal.
A „mi lett volna, ha?” történelmietlen kérdés, de valóban csak néhány tizedszázalékon múlott, hogy például az Agrárszövetség nem alakíthatott parlamenti frakciót, ami az első lépés volt a magyar agrárértelmiség szétzilálódásához. Az első többpárti választás előtt persze nehéz volt felmérni az esélyeket, s a baloldali pártok az összefogás helyett az egymással való, kíméletlen versengést választották. Ez is hozzájárult ahhoz, hogy az első fordulóban az ugyancsak 24%-ot szerzett MDF végül a parlamenti mandátumok 42%-át kapta meg, vagyis ötször annyi képviselője lett ugyanannyi listás szavazatra, mint a szétaprózódott baloldalnak. Jó lenne, ha ezt a leckét egyetlen baloldali vagy magát annak tekintő politikus, civil aktivista és szavazó sem felejtené el. A demokratikus politizálás nem a saját céljaink maximális megvalósításáról, hanem a reálisan elérhető legjobb közös nevező eléréséről (és a közös ellenfél legyőzéséről) szól.
Az európai szociális demokráciát alapvetően a politikai baloldal, a szocialista-szociáldemokrata pártok fajsúlyos jelenléte különbözteti meg az észak-amerikai és ázsiai típusú kapitalizmusoktól. Szakszervezetek ott is működnek, de a jelentősebb politikai pártok nyíltan és egyértelműen a nagytőke, az üzleti körök és a velük összefonódott állami bürokrácia érdekeit képviselik. Lényegében csak Nyugat-Európában létezik olyan kormányképes politikai erő, amely a munkavállalók, a saját munkájukból élők érdekeit jeleníti meg, s rövid távon a kapitalizmus eredendő igazságtalanságainak mérséklésére, hosszabb távon pedig – legalábbis a mozgalom hivatalos deklarációja szerint – a demokratikus szocializmus megteremtésére törekszik. A szociáldemokrata alternatívát Lenintől a mai neokonzervatívokig sokan eltemették már, de eddig minden búcsúztatóját túlélte, s a nyugat-európai demokráciákban máig a politika egyik legfontosabb szereplője maradt.
A jelenlegi magyarországi pártmozgásoknak végső soron az a tétje, hogy hazánk is ezt a nyugat-európai trendet követi-e, vagy a szociális demokráciát a vadkapitalizmus és a szélsőjobboldali szociális demagógia uralma váltja fel. Ha valamit, annyit mindenképpen bebizonyított az elmúlt másfél év, hogy a legrosszabb baloldal is szociálisabb, mint a mégoly populista jobboldal. Az MSZP legsúlyosabb hibája kétségkívül az volt, hogy nem merte következetesen képviselni „sui generis”, minden más politikai erőtől különböző lényegét, a dolgozó emberek érdekképviseletét és a kapitalizmus folyamatos kritikáját. Sőt, a kommunikációjában még több volt a liberális és tőkebarát elem, mint gyakorlati kormányzásában. Ezért jogos a csalódottak haragja, a tőle elpártolók dühe vagy közönye.
De az érzelmek nem mindig esnek egybe a politikai realitással. Sok kis balközép párt laza koalíciója még soha sehol sem tudta hathatósan érvényesíteni a szociális demokráciát. Természetesen fontosak a zöld- és az emberi jogi értékek, ezek nélkül nem lehet korszerű baloldalról beszélni. De éppen az elmúlt hónapok és évek mutatták meg, hogy folyamatos kontroll és erős állami szabályozás nélkül a kapitalizmus pusztító erővé tud válni, s erre a szerepre az európai politikai kultúrában a szociáldemokrácia hivatott. E kultúrából való kiiratkozásunk maradandó károkat okozhat, s csak tovább fokozná kisodródásunkat a nyugat-európai értékrendből. Mert nem a kapitalizmus igenlése a „nyugatosság” lényege, ahogy azt egyes balközép próféták hirdetik, hanem éppenséggel a kapitalizmus folytonos reformja, szabályozása, önpusztító tendenciáinak nyesegetése.
Ha a szocialisták továbbra is a magyar baloldal centrumában akarnak lenni, akkor sok más okos és hasznos változtatás mellett szerintem négy alapkérdésre kell koncentrálniuk. A múltra, a jövőre, a munkára és a környezetre. Ami a múltat illeti, fel kellene hagyni a Kádár-rendszer tagadásának szinte gyerekes igyekezetével. Az MSZP egyszerre utódpárt és 1989-es reformpárt, s ebben semmi szégyellnivaló sincs. A szocialistáknak alapvetően egy új, szociális Magyarország, a jelenleginél jobb és igazságosabb társadalmi rendszer megteremtésére kell törekedniük. Ehhez nem kell megtagadni sem az 1989 előtti, sem az 1989 utáni rendszer sajátos előnyeit, és el kell ismerni mindkét formáció nyilvánvaló hibáit. Ha csak arra az egyetlen adatpárra gondolunk, hogy az idei évre várható 85 ezer gyerekkel szemben 1970-ben még közel kétszer annyi, 150 ezer kisember született, akkor világos, hogy a két rendszer sematikusan fekete-fehér összemérése ellentétes az elemi tényekkel. Egyik rendszerhez sem lehet – nem is érdemes – „visszatérni”, a jelenlegi tektonikus változások idején új társadalmi rendszerre és a gazdaság újfajta értelmezésére van szükség.
Ami a sokat emlegetett „megújulást” illeti, nem hiszem, hogy egy párt sikere azon múlik, hány évesek a vezetői. Horn Gyula hatvankét évesen lett miniszterelnök, pártja mégis népszerűbb volt még a fiatalok körében is, mint most, amikor harmincas az elnöke. (Erről persze nem a mostani elnök tehet.) A megújulás nem életkor, hanem társadalmi beágyazottság kérdése. Új emberek tűnnek fel a szakszervezeti érdekvédelemben, az önkormányzatokban, az egyetemi és civil mozgalmakban, akikben megbíznak a társaik, s akik hitelesen képviselik egy kisebb-nagyobb közösség értékeit. Velük párhuzamosan néhány „régi” szakszervezeti motorosról is kiderül, hogy a váratlan nyomás alatt képesek megújulni és hitelesen cselekedni. Elsősorban őket kellene megnyerni a baloldal megújulásához. A liberális érzelműek távozását bőségesen kárpótolná, ha a szakszervezeti és tágabban az érdekvédő mozgalommal új stratégiai szövetséget sikerülne kötni, nagylelkű és befogadó alapállásból.
A környezetvédelem, a „zöld” értékrend elválaszthatatlan a modern baloldaltól. De a környezet és az élet védelmén belül is vannak ideológiailag semleges és karakteresen baloldali értékek. A környezetszennyezés, a helytelen táplálkozás, a magas rezsiszámlák elsősorban a szegényeket és az alsó középosztályt sújtják, a városi szegénység fő forrása az energia aránytalanul magas ára. (Európában például nálunk a legdrágább a földgáz.) Ezért a baloldalnak az energiatakarékosságra, az itthon is előállítható energiára, a zöldmunkahely-teremtésre és az egészséges életmódra kell koncentrálnia. Az olcsó áramot előállító atomerőmű és a munkahelyteremtő beruházások elleni tiltakozás „zöld” szempontból jogos lehet, de nem egy baloldali néppárt profiljába való.
A szerző közíró
