Végignézek rajta, s látom, hogy borotvált, disztingvált férfi, alig túl a negyvenen. Könnyű kabátja alatt tiszta, fehér az ing. Ó, nem, nem lehet hajléktalan. Mondom neki, hogy persze, nagyon szívesen odaadom, de vigyázzon, eléggé nehéz a pakk, sok lapot olvasok, nyögvenyelős lesz a MÉH-telepre elcipelni. Azt mondja erre, hogy dehogyis megy a MÉH-telepre, ő olvasni akar. Kiválogatja a halomból a neki valókat, a maradékot pedig bedobálja majd a szelektív gyűjtőbe.

Hát jól van, bólintok, s kicsit odébb állok, hadd válogasson. Derűsen leguggol a szatyraimhoz, s beletúr, nicsak, nocsak, dünnyögi, milyen sokat olvas. Figyelmeztetem, hogy ezek azért elég régi újságok ám, némelyik több hónapos. Erre megvakarja a fejét, ajjaj, mondja, akkor ezek nagyon frissek, ő a régi napilapokat szereti, amik legalább négy-öt évesek. Nézek rá, hogy viccel-e, de nem. Majd mondom neki, hogy ha régi lapokat olvas, akkor a politikai eseményeket illetően eléggé le lehet maradva, mire élénken helyesel, ó, persze, természetesen nagyon is le van maradva, olyannyira, hogy ő például még kedveli Orbán Viktort. Merthogy ő jobboldali meggyőződésű ember. Puff neki!, sóhajtok belül. Kezdődik. Úgy látszik, már a szemeteshez sem tudok lemenni anélkül, hogy a világnézetéről föl ne világosítson az első idegen. Ő azonban rendületlenül válogat tovább, s azt magyarázza, hogy míg a mai hír specialitása mindössze abban áll, hogy aktuális, a régi lapokhoz nemcsak szemüveg kell, de ész és fantázia is. Ő leginkább ötszáz-hatszáz éves napilapokra lenne kíváncsi, ha lennének, sőt akár ezerévesre is, mert milyen érdekes is lenne arról olvasni, hogy Árpád vezér kilovagolt az udvarából, és hivatalos látogatást tett alvezérei szállásterületén.

Ugyan, nem lenne abban a cikkben semmi különös, válaszolom neki, mert ha megelevenedne Árpád vezér szobra a Hősök terén, és a fejedelem kilovagolna Budapestről, ugyanazt az országot látná maga körül, amit annak idején ránk hagyott – bár azon még ő is fölkapná azt a varkocsdíszes fejét, hogy újabban ősmagyar rovásírással írják ki a magyar városok nevét. Árpád olyan régi és ősi és igazi magyar volt, hogy a rovásírást még nem is ismerte ám. Ezen elmosolyodik, amit biztatásként értékelek, s nekibátorodva folytatom: úgy látszik, a szelektív gyűjtő kihelyezésétől eltekintve ebben az országban semmi sem változott, hacsak annyi nem, hogy az alvezérek szállásterületét időközben választókerületnek keresztelték át, és mára kicsit több lett a pogány minálunk, mint a honfoglalás idején. Nevet, majd azt mondja, hogy politikailag mi nem azonos oldalon állhatunk, hiszen ő konzervatív meggyőződésű ember, ezt szeretné még egyszer hangsúlyozni, ezek pedig a szatyromban jobbára balos napilapok és nagyon is liberális hetilapok. Jobbára balos, mondja még egyszer, s kacsint.

Jaj, sóhajtok megint, nem menekülök, akkor hát tényleg kezdődik. Megkezdődik a litánia, a vallomás, a kitárulkozás, az igeterjesztés. Újabban ez történik mindig, ha két magyar találkozik: az egyik előbb-utóbb kényszeresen bevallja, hogy kikre szavazott.

Furcsa grimaszt vághatok, az úriember ugyanis fölnevet, s azt mondja, nagyon örül, hogy találkozott velem, hiszen jobboldali létére „a másik oldallal” szeret a leginkább beszélgetni. Miért is, nézek rá szúrósan, mire azt válaszolja, hogy a saját társaságát kissé unja már, de mindig jólesően ideges lesz attól, amit a liberálisok mondanak – azt az egyet nem érti csak, hogy az utcára miért nem tud lemenni anélkül, hogy a világnézetét el ne árulja neki az első idegen.