A hírt mindenki ismeri: Christoph von Dohnányi, a ma élő karmesterek egyik legismertebbje és legidősebbje lemondta szerződésben rögzített föllépését a budapesti Operaházban. Az ok: két, közismerten szélsőjobboldali színházi ember kinevezése az Új Színház élére. A lemondásból levélváltás kerekedett egy külföldön tevékenykedő, roppant tehetséges magyar dirigens, Hamar Zsolt és az Operaház kormánybiztosa, Ókovács Szilveszter között. Hamar azt üzente Budapestre, hallván Dohnányi beperelésének szándékát: „El a kezekkel Christoph von Dohnányitól!” Ókovács válasza: Akkor is bepereljük! (Ez az írás a Népszabadság online felületén már vasárnap megjelent, nyomtatásban e szám 12. oldalán olvasható.)

A tárgyilagosságnak minimálfokon is tartozunk azzal, hogy elismerjük: a szó technikai értelmében Ókovácsnak igaza van, amikor a házát ért veszteségeket szedi lajstromba, szerződésszegést kiált és – amiképp alighanemmás menedzser is tenné a helyében – perrel fenyegetőzik. Pacta sunt servanda. Csakhogy. Legnagyobb fájdalmamra a kormánybiztos nem érti, vagy úgy tesz, mint aki nem érti, hogy Dohnányi nem az Operaháznak mondott fel, hanem Magyarországnak, közelebbről: Budapestnek. Annál is rosszabb. Mármint nekünk, magyaroknak. Éspedig azért, mert egy amúgy komoly, szakmájához értő, valóban mérsékelt, magas pozícióban lévő kultúrférfiú nem képes összetenni két dolgot: a Christoph-demarsot és az ugyancsak virtuóz nagypapa (Dohnányi Ernő, Ernst von Dohnányi) viselt dolgait. Ernő tudniillik a zsidótörvények elleni tiltakozás gyanánt mondott le a budapesti Zeneakadémia igazgatói tisztéről 1941-ben, ám – ellentétben mondjuk Bartókkal – nem emigrált, hanem itt maradt, és tekintélyes vagyonából üldözött zsidómuzsikusokat védelmezett és segített. A sors nem is olyan különös fintora, hogy a háború után Rákosiék „lefasisztázták” (érdekes, hogy Ókovács ezt tudja, de az előzmények mintha elkerülnék a figyelmét), és távozásra kényszerítették, noha egyik fiát a nácik végezték ki a Hitler elleni merénylet miatt. Ráadás gyanánt.

Van-e csodálkoznivaló azon, hogy a ma 82 éves Christoph érzékeny az antiszemitizmus minden formájának újjáéledésére, és a maga módján tiltakozik? Gondolom, nemigen. Ha például olvasta a XXI. század „egyik legálnokabb, uszító szemetének” rangját megpályázó Csurka-írást a Magyar Fórumban (Ascher Café), dupla késztetést érezhetett arra, hogy elkerülje azt az országot (nem a hazáját – az Németország), ahol ilyesmiket publikálni lehet. Hogy nem jön, személyes döntése. Következményeit nyilván elviseli. Az azonban szinte elviselhetetlen, hogy magyar döntéshozók, felelős politikusok egyáltalán nem számolnak a tetteik következményeivel. (Hamar Zsolt valószínűleg nem a levegőbe beszél, amikor arra figyelmeztet, hogy a világ vezető zeneművészei – per esetén – falanxba tömörülnek Dohnányi mögé, és testületileg bojkottálni fogják az Állami Operaházat.) Itt sokan azt hiszik, hogy büntetlenül lehet szellentgetni egy templomban, azaz: „kuss nektek!” alapon – noha NATO-tagként, uniós tagként egészen másvalamire esküdtünk föl – neonácikat ültetni egy jelentős budapesti színház élére. Nem csak elviselhetetlen, hajmeresztő is. Mármint a tudatlanság. A Dohnányi-ügy nyomán immár – immár! – leszivárog az (amúgy nem különösebben felkapott) információ minden mérvadó európai véleményformálóhoz, s nem hiszem, hogy nagyot tévedek, ha azt mondom: jön majd a haddelhadd.