Sajátos szellemi taktikai „játékba” kezdett az orbáni jobboldali forradalom értelmisége. S ezt a „játékot” olyan komolyan veszi és tálalja, amilyen ütemben gyorsul a Fidesz támogató táborának olvadása, s válik mind világosabbá e politika kudarca. Előbb Schöpflin György, majd Bayer Zsolt szólalt meg. Érvelésük lényege: az orbáni hatalom mindenféle kritikája csak a szélsőjobb erősödését hozza, márpedig a demokráciára nem a Fidesz, hanem a Jobbik jelent veszélyt. 

Ergo: aki a Fideszt bírálja, valójában a demokrácia ellenfelét erősíti. Sántikáló, de mégis használható történelmi hasonlattal: mintha Mussolinit nem érhetné kritika, mert ő csak uralja az államot, szemben Hitlerrel, aki le is rombolja.

Ám akad itt egy tágabb történelmi párhuzam is. (Megváltoztatva persze az erősen megváltoztatandót.) A nácizmus ellen meghirdetett baloldali népfrontpolitika alapja volt az a logika, amely lehetetlenné tette Sztálin bírálatát, mert a Szovjetunió kritikája – úgymond – Hitlert erősítette. Az érvelés lehetőséget nyitott a polgári demokráciáknak, hogy ne kelljen megmagyarázniuk kényszertaktikájukat, hogy miért kötöttek természetellenes szövetséget Sztálin terrorállamával Hitler ellen, másrészt a közös fő ellenségre hivatkozva a Szovjetunió elnémíthatott minden őt ért kritikát. A baloldalit is. Így maradhatott árnyékban a Gulag, így lettek „másodlagossá” a perek, hogy a világpolitikai következményekről ne is beszéljünk. (A lengyelek tudnának mesélni, hogyan élték meg a Sztálint „irritáló” lengyel kérdés szövetségesi szőnyeg alá söprését.) Volt ára a kritika elfojtásának.

Ma semmi indoka, hogy bárki magába fojtsa a magyar jobboldali forradalom kritikáját. Legkevésbé annak „ódiuma”, hogy – „mint mindig” – a kritikusok miatt kerekednének felül azok, „akik most Hitlernek maszkírozva menetelnek a falvak főutcáin”.

A magyar jobboldal önáltató érdeke persze, hogy egybemossa a baloldalt a bolsevizmussal, ám a mostani kritika nem csupán baloldali – végképp nem bolsevik –, hanem európai (egyszerre baloldali, liberális és konzervatív – parlamentáris) bírálat. A Fidesz csapdába esett: balra zárt, jobbra nyitott politikájával jobboldali – és nem konzervatív – forradalmat hirdetett, ám ahogyan építi ki egypólusú rendszerét, úgy csúszik óhatatlanul mindinkább jobbra. A jogállam lebontásával erős átfedésbe került a szélsőjobbal, amely „húzza” kifelé, mind távolabb a centrumból. Messze már a „két pofon” ígérete, a Jobbik csupán azt mondja ki nyíltan, amire a Fidesz kulcsra zárt szobában mer csak gondolni.

A megmagyarázók kapálózva mutogatnak a demokrácia igazi Nagy Ellenfelének szellemére. Ha a kritika emiatt elhallgatna, könnyen úgy járhat, mint az európai baloldal a sztálini gyakorlattal: szemet huny fölötte, majd felébredve meghasonlik önmagával. A Fidesz bírálata a Jobbik elutasítása is. Nem hallgathat el a kritika egyetlen percre sem.