Már az is megkönnyebbülés, hogy a jobbára kormányközeli előadók nem euforikus képet festettek az állapotokról, hanem felismerték: tovább él a kádárista örökség, mikor is a viszonyokat nem az esztétika és az érték, hanem a politika és annak holdudvara irányítja. Az is elhangzott: az elmúlt száz évben alig akadt példa arra, amiremost, hogy állami fenntartású intézmények a megszűnés határára sodródjanak.

Legalább látják, hogy mit csináltak, bólint a kívülálló, még akkor is, ha a kivéreztetésben nem minden felelősség az Orbán-kormány kultúrpolitikusaié, de látható, hogy az utolsó szöget ők verik a koporsóba. A kiváltó okokat ők egész másban látják: a barbárokban, az érdekérvényesítő erőket gyengítő álbotrányokban. Kertész-ügyben, Új Színház-ügyben.

Vagyis ha jól értem L. Simon László szavait, azért nem jut pénz alapvető intézmények megnyugtató működésére, mert a kulturális szféra képviselői, köztük az újságírók, álbotrányokat dagasztanak. Vagyis lenne pénz, ha mindenki diszkréten kussolna, amikor szalonképtelen vezetőt neveznek ki egy színház élére? A Kertész-ügyet viszont nem értem. Talán a mutogatás irányával van baj, hiszen ez nem „itt” lett ügy, hanem „amott”. Leegyszerűsítve: a baloldalon éles vitát, a jobbon hisztériát váltott ki Kertész Ákos nyegle, félresikerült mondata. Akkor ezt most önkritikának fogjuk fel?

Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha kiegyeznénk a barbárokban. Ideoló giailag semlegesek, és elég messze vannak, hogy bárki utálhassa őket. Más kérdés, és ezt Márai is tudta, hogy civilizáció nincs barbárság nélkül, vagyis utóbbi mondhatni szükséges rossz, még akkor is, ha általában egyenlőtlen a harc.

Most is vesztésre állunk, sugallták a konferencián. A kereskedelmi tévék antikulturális világa, hogy cseppet sem lojálisak a magyarság és annak értékei iránt, ez lenne minden dolgok rákfenéje. S hamajd az egyik kereskedelmi adó helyén közszolgálati csatorna létesülne, talán minden visszatérne a rendes kerékvágásba. Tódulnának az emberek versekért a könyvesboltba, operát hallgatnának munkaszünetben és tömött sorok állnának a galériák előtt. Kár, hogy az érték elillan a nádpálcás erőszak elől. Az érték csak szabad választás esetén érték. S csak csöndben bízhatunk abban, hogy egy idő után fotogénebb lesz, mint a most körülkamerázott való világ.

Addig is a finanszírozásban bíznék. Igen, a csúnya, kiporciózott pénzben. Meg abban, hogy a kultúrát jelenleg irányító L. Simon és Szőcs Géza, akik valamikor a kulturális élet részei voltak, felébrednek önkéntes barbárságukból, és elkezdenek gondolkodni. Mert mégiscsak ez lenne a legbiztosabb ellenszer.