Ebben van kultúrája, ehhez a tehetsége. Ezzel már nem élhetnek. A kérdés az, hogy agressziójuk egymás ellen fordul, az ellenfélre irányul, vagy alkotó dühvé változik.

Eddig nálunk, aki kivált valahonnan, elbukott. Kivéve, ha a Fideszbe ment erősíteni a szabályt. Ott lehetett harmadhegedűs. A tét így különösen a Gyurcsány-párt számára nagy, a végkifejlet kétesélyes.

Ami viszont az MSZP-vel történt az utóbbi években, az saját eddigi értelmét és karakterét is támadta. Ez ugyanis abban állt, hogy az MSZP, illetve elődje – és általa a magyar társadalom egy nagy része – bebizonyította, hogy egy világrendszeren belülről indítva is van mód radikális változtatásokra, de csak megállapodások sorozatával. Ennek során át is lehet vinni a régiből sok mindent és mindenkit, ami és aki értékes volt. Ezen az alapon igényelhetett magának történelmi kegyelmet ez a párt. Sőt erős pozíciót – szemben egy sor hozzánk hasonló helyzetű országgal, ahol posztkommunisták nem kaphattak lehetőséget. Ezt a történelmi ügyességet sokáig értékelték az emberek – mások éppen ezt gyűlölték. Ezt a kényes egyensúlyt addig tudta a maga oldalán tartani ez a párt, amíg önmagán is képes volt demonstrálni azt, amit a társadalomnak ígért. Az állandóságot, a biztonságot. Amikor belül sem tudta érvényesíteni a létét megalapozó tudást, kérdésessé tette addigi önmagát. Amíg más támadta őket, kibírták. Ez most nehezebb helyzet.

A felvonás, amelynek drámai végét most látjuk, 2004-ben kezdődött. Medgyessy Péternél még párton kívüliként sem tudta senki jobban megtestesíteni az MSZP karakterét. A folyamatosságot, a biztonsági játékot. Az ő lecserélése azt mutatta, hogy felnőtt a szocialistáknál egy csapat, amelynek az önbizalma és ambíciója túlment azon, hogy a rendszerváltás nagyobb baj nélkül megtörténjen. Konzervatív beállítottságú pártból menedzser típusút szerettek volna csinálni. A régiek elbuktak, hát mentek bele a párt új világába. Abba, amit egy világválság és egy hazai erőszakhullám, a saját hibákkal erősítve, szétzúzott. Ennyire, mint ők, csak egy olyan párt tudott veszíteni, amelynek védjegye az volt, hogy a hatalomhoz, az államirányításhoz ért. Ja, ha ahhoz sem! Most a szétválóknak a felelősség arányos részét is vinniük kell magukkal.

E tekintetben nem a nulláról indulnak. Másfelől igen: külön-külön kell újra bizonyítaniuk, mit tudnak adni a társadalomnak.

A kiindulópont, a tagadás, a jobboldal elutasítása közös és erőteljes. Az MSZP-ben maradók számára az élet – és a megtámadott kisemberek ügye – kínálja a feladatot. A hagyományos baloldali pozíció felvételét, ami mentálisan lesz nehezebb nekik. Mert düh és elkeseredés, illetve sajátos rátermettség, empatikus érzék nélkül ez nem megy.

A Gyurcsány körüli, még nem megbecsülhető sugarú körnek a radikális, de befogadható, életképes reformtehetséget kell bizonyítania.

Politikai törvényszerűség nem szól amellett, hogy e két iránynak két pártban kell lennie. Sok helyen így vannak. Nálunk most a vezető személyiségeik egymáshoz való viszonya miatt aligha lehetnek másként. Meglehet, a rendszerváltásban gyökerező, konzervatív baloldaliság történelmi küldetése véget ért. A két félnek újra meg kell harcolnia magáért. Ha egymással szemben teszik, közösen buknak.