A Neckermannál például kerek perec kijelentették, hogy nem véletlenül esett vissza a Budapestre irányuló forgalmuk, mert bár az ügyfeleik kifejezetten kedvelik a Kossuth teret, addig oda a lábukat be nem teszik, amíg az a bajuszos bronzalak ott ül az egykori Andrássy Gyula-szobor helyén.

Mit lehet erre mondani? Az országot eladósították a kommunisták, az idegenforgalmi bevételek úgy kellenek, mint a falat kenyér. Márpedig, mondja a kormány, a külföldi turisták elsődleges célpontja a Kossuth tér; nem véletlen, hogy másfél milliárd forintot szánnak az átalakítására, pontosabban az 1944 előtti „képzőművészeti arculat” visszaállítására. Nem engedhetjük meg magunknak azt a luxust, hogy akár csak egyetlen bolgár csoport is a Seychelle-szigeteket válassza helyettünk, pusztán azért, mert a Kossuth téren nem a háború előtti, hanem a háború utáni Kossuth-szoborcsoportot találja.

Hogy aztán miért épp 1944 a támpont? Nyilván azért, mert az szép éve volt a magyaroknak, különösen október 15. után, igaz, azt egyelőre még nem tudni, hogy a hajnalonként a környező utcákon a Duna-part felé terelt emberek látványa képzőművészeti motívumnak tekinthető-e, de majd nyilván erről is születik politikai döntés.

Azért forszírozom ennyire József Attilát, mert vegyük észre: szobrának eltávolítása nem a szokásos nemzeti együttműködés keretében történik. Épp ellenkezőleg, mindenki roppant sajnálja, hogy szegény Attilát elviszik.

Orbán Viktor például tavasszal maga jelentette ki, hogy „József Attila jó helyen van”, Kövér Lászlónak kifejezetten a kedvenc költője, Tarlós főpolgármester pedig az életrajzírója szerint annak idején, a dolgozók esti iskolájában maga is szavalta a Mamát, de lám, ők se tehetnek semmit. Valószínűleg arról van szó, hogy már nem is kultúrkampf, hanem egyenesen osztályharc folyik, az pedig felülír mindent. Ám miközben napról napra látjuk, hogy a nagyvilágban miként dőlnek le és semmisülnek meg élő szobrok, itthon fölösleges energiabefektetéssel egész köztereket állítanak a fejük tetejére, hogy azt az egyetlen nyomorult Károlyi Mihály-szobrot végre eltávolíthassák, gróf Tiszának, „az úrnak, magyarnak egyaránt rongy” miniszterelnöknek az emlékművét pedig (NB.: itt volna már az ideje Adyt is kiseperni a honi közterekről) visszaállítsák. Ez nem munka, ez így csak mismásolás. Tessék odacsapni, mintha (Új) színház volna a Kossuth tér.

Igaz, ha kormánykörökben csak kicsit is ismernék József Attila életét és munkáit, akkor tudnák, hogy a költő a jelenlegi szocialista párt összes kivált és maradó platformjától hányingert kapna, következésképpen békén hagynák. Van egy híres fénykép a költőről, amint az Andrássy-szobor előtt áll bajusz nélkül, ünneplőruhában, és a maga kesernyés mosolyával néz az optikába; miért ne lehetne, veti föl egy diáklány a világhálón nagy naivan, hogy továbbra is a megszokott helyén maradjon szoborként, de immár Andrássy gróffal a háta mögött; a szobrok nemigen szoktak tiltakozni egymás társasága ellen. De nem; ezek be vannak szarva József Attilától.

Legjobb lett volna ezzel a lendülettel egészen 1844-ig visszamenni. A mai Kossuth tér akkor még Tömő tér néven hulladéklerakóként szolgált, oda hordtak minden szemetet, mocskot. Utóbbi szempontjából, azon túl, hogy ráhúztak egy impozáns, neogótikus épületet, olyan nagy változások nemigen történtek.

A szerző az Élet és Irodalom munkatársa