Jobb lett volna ezt korábban megtenni, hallom Gulyás Gergelytől, a Fidesz parlamenti képviselőjétől, aki rádiókban, televíziókban érvel az elképzelés mellett. Németországot, Csehországot említi példaként. Gulyás Gergely vagy a javaslatot előterjesztő Lázár János frakcióvezető fiatal emberek, nem voltak részesei a magyarországi rendszerváltásnak.

MARABU RAJZA

Ahogy a mai Fidesz-elit nagy része sem. Vajon az ifjú fideszesek, akiknek politikai pályája a demokráciában, az 1998-ban hatalomra került Fideszben kezdődött, megkérdezték-e Orbán Viktortól, Kövér Lászlótól, akik ott voltak 1989–90-ben a döntéseknél, hogy vajon miért alakult ez másképpen Magyarországon, mint a volt NDK-ban vagy Csehszlovákiában? Nem tudunk róla, hogy Orbánék annak idején felvetették volna, hogy Magyarországon is úgy kezeljék a volt pártállam kádereit, mint az egykori NDK tisztségviselőit, vagy úgy korlátozzák a régi kommunisták közéleti szerepvállalását, mint Csehszlovákiában.

Emlékezetes, hogy annak idején az MDF-frakció próbálkozott ilyesmivel. Kidolgozta a maga Justitia-tervét, s az akkori kormánytöbbség elfogadta az alkotmányellenesnek bizonyult Zétényi–Takács-törvényt, melyet a Fidesz a jogállamiságra hivatkozva elutasított, a folyamatot vezérlő Kónya Imrét „a gyűlölet karmestereként” emlegette. Vajon miért értettek akkor Orbánék egyet azzal, hogy Magyarországon ne sújtsa diszkrimináció a korábbi pártállami tisztségviselőket, s ha akkor egyetértettek ezzel, miért változott meg az álláspontjuk?

Jó okuk volt a rendszerváltóknak arra, hogy így járjanak el. Nemcsak alkotmányossági megfontolás vezette őket, hanem politikai is. A magyar rendszerváltás más volt, mint a csehszlovák vagy a keletnémet. Csehszlovákia és az NDK 1989 novemberéig kemény diktatúra volt, az NDK lezárt határokkal, Csehszlovákia állásukból tömegesen elbocsátott másként gondolkodó értelmiségiekkel, leállított és visszafordított gazdasági reformmal.

A politikai elnyomás rendszere hetek alatt omlott össze, mert eltűnt mögüle a szovjet védőernyő. Magyarország ehhez képest két évtizeden át a „legvidámabb barakk” volt, némi kulturális szabadsággal, rendszeres nyugati utazási lehetőséggel, ahol több lépésben hajtottak végre gazdasági reformokat. A nyolcvanas évek második felében az MSZMP kormányai vezették be az adóreformot, a bankreformot, indították el a privatizációt.

Ne legyen félreértés: Magyarország a kései Kádár-korszakban is egypárti diktatúra volt, de e keretek között az állampárt messzemenő változásokat kezdeményezett vagy fogadott el, amelyek jobbá tették az emberek életét, és megkönnyítették a demokratikus átalakulást.

Az Ellenzéki Kerekasztal a lengyel példát követve hónapokig tartó tárgyalásos folyamatban állapodott meg az állampárt vezetőivel a békés átalakulásról. A demokratikus Országgyűlésben a miniszterelnökké választott Antall József köszönetet mondott elődjének, Németh Miklósnak, amiért kormánya biztosította az átalakulás feltételeit. Holott Németh kétségkívül a pártállam tisztségviselője, a Központi Bizottság tagja volt. Ha nyugdíjas már, vajon a Fidesz, a Jobbik, az LMP most megkurtítaná a nyugdíját? Megilletné hasonló köszönet Nyers Rezsőt, az 1968-as új gazdasági mechanizmus „atyját” is, akinek az MSZMP demokratikus párttá való átalakításában is vezető szerepe volt. Ő már nyugdíjas, a Fidesz, a Jobbik, az LMP megkurtítaná a nyugdíját? Németh és Nyers példája a legvilágosabb, de nem csak róluk van szó. Sokan vannak, akik – adottnak véve, hogy Magyarországon pártállam van – különféle tisztségekben egyszerre szolgálták a pártállamot és Magyarországot. Számukra ez akkor nem vált el.

Én, aki egyidős vagyok Németh Miklóssal, nem tartoztam közéjük, engem tizenhárom évvel korábban zártak ki az MSZMP-ből, mint ahogy Martonyi János, az Orbán-kormány kétszeres külügyminisztere belépett. A hatvanas években, diákként még meggyőződéses híve voltam a rendszernek, a nyolcvanas évekre ismert kritikusa lettem, nem voltam káder. De a nyolcvanas évek elején nagy figyelmet keltett rendszerkritikus cikkem például eredetileg a Tervhivatal számára készített dolgozat volt, az országot előrevivő reformok kidolgozásához igyekeztem hozzájárulni vele. Nem hiszem, hogy akik valamilyen vezető tisztségben törekedtek ugyanerre, miniszterek, esetleg KB-osztályvezetők voltak, azoknak ma szégyenkezniük kellene emiatt, s méltányos lenne a nyugdíjukat ma „jóvátételi adóval” megkurtítani. Az, hogy Magyarországon – a Fidesz vezetőinek egyetértésével – nem érték szankciók a pártállam tisztségviselőit, szerves velejárója volt a reformokat követő békés átalakulásnak. Akkor ezt Orbánék sem gondolták másként.

Lázár János, Gulyás Gergely fiatal emberek. A politikai szerepvállalás sosem járt számukra semmiféle egzisztenciális kockázattal. Most bátrak, most mernek olyasmit kezdeményezni, amit annak idején Orbán Viktor, Kövér László, Kis János, Rajk László vagy Mécs Imre nem mert. De ők bátrabbak. Bátrabbak, mint Lech Walesa, aki nem átallotta a kórházban meglátogatni a súlyosan beteg Jaruzelski tábornokot, aki a szükségállapot bevezetésekor évekre internáltatta őt. Bátrabbak, mint Adam Michnik, akit szintén internáltatott Jaruzelski, és aki már korábban is ült a kommunisták börtönében, de ellenezte, hogy Kaczynskiék büntetőeljárást indítsanak Jaruzelski és társai ellen.

A szerző közgazdász