Nehezen megfizethető, szelektív, szegregáló, a társadalmi különbségeket újratermelő, a politikának kiszolgáltatott, a verseny helyett az ideológiai hűséget és a (párt)lojalitást díjazó rendszer készül. Ráadásul hazugságra épül. Nem az a legnagyobb lódítás, hogy nem lesz tandíj (bár majdnem mindenki fizetni fog), hanem az, hogy az átszervezésnek hazudott fűnyírás valamiféle diplomástúltermelés megszüntetését célozza. Ilyen ugyanis nincs – se nálunk, se máshol.

A kormány által szorgalmazott, „kevesebb állami pénzből kevesebb diplomá(s)t” típusú felsőoktatási rendszerváltás értékelését érdemes annak megállapításával kezdeni: nem ismeretes egyetlen olyan komolyan vehető kutatás sem, amelyből az derül ki, hogy a restriktív oktatáspolitika kifizetődő. Ugyanakkor kaszálni lehet azokat az elemzéseket, amelyek ennek ellenkezőjét állítják. Miután az EU mint hivatkozási alap kormánykörökben egyre kevésbé elfogadott, idézzünk most egy gyakran hivatkozott OECD-vizsgálatot: e szerint szignifikáns kapcsolat figyelhető meg egy társadalom tagjainak iskolázottsága és a gazdaság fejlettsége között.

Az iskolában töltött idő minden egyszázalékos növelése 0,8 százaléknyi növekedést eredményez a GDP-ben. Szintén az OECD becslése szerint amennyiben Magyarország a következő húsz évben úgy fejleszti az oktatási rendszerét, hogy elérje Finnország színvonalát, a „befektetés” a most megszülető generáció élete végéig (2090-ig) akkora profitot eredményez, amely megegyezik a jelenlegi nemzeti termék hatszorosával.

Aki nem szereti az ilyen elméleti megközelítést, gyakorlati alapon is eldöntheti, érdemes-e a felsőoktatásba invesztálni. A Magyarországgal összevethető méretű és jelentőségű országok közül az elmúlt ötven évben csupán kettőnek, a félperiferikus-félgyarmati sorból induló Finnországnak és az afrikai államok akkori nívója alól startoló Dél-Koreának sikerült a „nagy ugrás”, a legfejlettebb államokhoz történő felzárkózás.

Az északi és az ázsiai tigris különböző utakon járt, ám a két modellben közös a humán infrastruktúra megerősítése, a kiművelt emberfők megsokszorozása. Ma már mindkét országban diplomát szerez a középiskolát sikeresen befejezők nyolcvan százaléka – döntően az állam pénzén. A diplomások röghöz kötése ismeretlen, helyette versenyképes fizetést és hazatelepülési ösztöndíjat kínálnak a kint végzett, illetve külhonban gyakorlatot szerzett diplomásoknak.

A két példa ritka ugyan, abszolút ortodox (vagyis tankönyvszerű), de bevált. Olyan állam viszont nincs a világtörténelemben, amelyik azzal tudott a többiek elé vágni, hogy leépítette a felsőoktatási rendszerét, és rendi kiváltsággá tette a diplomát. Vagyis azok, akik Magyarországon a szabadon hozzáférhető főiskolai és egyetemi képzésért tüntetnek, valóban a jövőt féltik – ezúttal is a kormánytól.