Bibó számára az úriember kifejezetten negatív fogalom. Azt a töréspontot mutatja, ahol az „eltorzult” magyar és kelet-európai társadalomfejlődés a nyugati típusútól elvált. A szabad, demokratikus európai társadalom fokozatos kiépülésének alapja Bibónál az az elvilágiasodó, polgárias értelmiség, mely a maga szakértelmével, racionalitásával össze tudja fogni, erős láncba tudja fűzni „a szabadságok kis köreit”, s az elvilá gia sodó, polgárias társadalmat ellenállóvá teszi az urak, a hűbér- és földesurak alávető, hatalomkoncentráló törekvéseivel szemben.

A magyar társadalomfejlődés éppen ott csúszott félre Bibó szerint, hogy a kialakuló értelmiségben nem a polgári, hanem a nemesi öntudat vált dominánssá, amit „a legjobban mutat egy felületinek látszó, de mégis jellemző tünet: az új réteg új neve úriember”. Aztán a Horthy-korszakban „az úriember új neve: keresztény középosztály”, melyről Bibó véleménye a lehető legrosszabb.

Ellentétben Boross Péterével, aki a Bibó által megvetéssel emlegetett „magyar úriember-értelmiség” tipikus képviselője. Ő nyilatkozta 2005-ben, hogy „ami nálunk kialakult a politikusok közötti kapcsolatrendszerben, abból teljesen hiányzik némi úriemberség, némi nagyvonalúság.” Boross úriembert ugyan belügyminiszterként, miniszterelnökként és Orbán Viktor főtanácsadójaként a legnémibb nagyvonalúság sem jellemezte, de a megkésett hiányérzete ettől még valóságos hiányra mutat, mégpedig olyanra, amelyet Bibó nála még sokkal mélyebben átérzett, „a minden erkölcsi gátlástól felszabadított taktikai szempont egyeduralmaként” jellemzett, és a marxista–leninista szemlélet jellegzetességeként ítélt el.

Amit ugyanis Boross nagyvonalúságnak nevez, és amit a Bibó által gyűlölt „reakcio nárius” úri szemlélet az úriemberséghez köt, az nem más, mint a közvetlen politikai érdekeken való fölülemelkedés képessége. Amit Bibó nem az úriemberhez, hanem a szabadságszerető, erkölcsös demokratához kapcsolt, aki a közszabadság érdekeit, a minden politikai erő rendelkezésére álló méltányos és egyenrangú cselekvési lehetőség védelmét a saját taktikai, hatalmi szempontjai fölé rendeli.

Nem altruizmusból és nem (csupán) erkölcsi megfontolásokból, hanem önérdekből. Abból a taktikai, hatalmi érdekeinél erősebb önérdekéből, hogy ne le-, hanem tovább építse „a szabadságjogok európai rendszerét”, mert „a történelem nem ismer még egy ilyen rendszert, amelyik a politika világát és ezen keresztül az egész társadalom életét ilyen mértékben megszabadította a felsőség és a másik ember erőszakától való állandó félelemtől, amelyik ilyen mértékben lehetővé tette volna, hogy a politikai hatalom birtokosai erőszakos halál és vesztőhely nélkül tudják átadni helyüket olyanoknak, akik erre az adott pillanatban alkalmasabbaknak látszanak, és ilyen mértékben lehetővé tegye a népnek, hogy döntő pillanatban a kedvére nem való politikai hatalmasoktól megszabaduljon.” Bibó szerint ez „az európai társadalomfejlődés értelme”. Aki szerint nem ez, felejtse el őt.