Az intézkedésekből azonban eklektikus kormányzati gondolkodásmód bontakozik ki. A hatalom egyik ökle keményen odavág az úgymond (és sok esetben, tényleg) egészségtelen, például nagy cukortartalmú élelmiszerek forgalmazóinak, a másik keze viszont állami készletek piacra dobásával igyekszik leszorítani a hirtelen megugró cukorárakat. Hatalmas adóemeléssel igyekszik az úgynevezett kommersz szeszek fogyasztását visszaszorítani, miközben a népbutítási mértékében attól semmivel sem különböző házi gyümölcspárlat-főzés egyrészt szinte teljes adómentességet kap, másrészt az üzleti pálinkagyártás adója csak tizedével emelkedik a konkurens italokéhoz képest. A legújabb ötlet szerint korlátoznák a fagyasztott importhús élelmiszer-ipari felhasználását, amivel a kiskeresetű emberek asztaláról egy pillanat alatt eltakaríthatnák a párizsit, a baromfivirslit meg a lecsókolbászt – azt a majdnemhúst, amelyet ez a réteg még egyáltalán megengedhet magának. Vegyen helyette drágábbat, következésképpen magasabb áfatartalmút. Mindennek állami kommunikációjában a meghatározó elem azonban az egészséges életmód (igen, még a pálinka ügyében is!), miközben csak a vak nem látja, hogy az egész mögött csupasz költségvetési szempontok húzódnak meg.

Egy Aradról származó nagykereskedelmi menedzser kajánul megjegyezte, neki ez ügyben három évtizeddel ezelőtti szülőhazája sejlik fel. Egy bizonyos Ceausescu nevű diktátor elhatározta, hogy márpedig ő függetleníti magát a gonosz külföldi bankoktól, nem tárgyal megalázó feltételekkel felkínált halasztásról meg más úri huncutságokról, inkább szorít a nép nadrágszíján, és visszafizet minden tartozást. Erre a legkézenfekvőbb megoldást a közfogyasztás drasztikus visszaszorítása kínálta: Romániában ekkoriban gyakran kialudt a villany, a csapokból csak csepegett a víz.

A legmókásabb kormányzati álláspont azonban az akadémikusnak hazudott feleségtől, Ele nától származott, aki szerint a román nép (amely egyes térségekben konkrétan éhezett) egészségtelenül sokat és „rossz fehérjeszerkezettel” eszik (értsd: húst töm magába), ezért a kormányzat a háznál, akár lakótelepi erkélyeken is nevelt zöldségfélék felé kívánja elmozdítani a fogyasztást. Merthogy első számú szempont az egészség és az önellátás. Tényleg ismerős...

A párhuzam persze túlzó és szélsőséges talán, de az ügyben illene végre legalább mifelénk őszintén beszélni. Ez az elképzelt szöveg így hangzana: bajban vagyunk, és ott szorítunk, ahol sok a fogyasztás, tehát nagy bevételt remélhet az állam. Cigin, italon, gázolajon, olcsó tömegárun keresünk pluszadót. Megérti ezt az ember, bár egyesek szociális érzékenysége, mások egzisztenciális alapú haragja nehezen tűrné az ilyen nyíltságot. Ám a parasztvakításnál mégis jobb lenne a tiszta beszéd,mertmostmár nem a lóláb kandikál ki az ájtatos köntös alól, hanem egy egész ménes.