Olyan családban nőttem fel, ahol a múlt század harmincas éveiben nemesi származású édesanyámat 10 évi udvarlás után adták csak hozzá az iskolázott, de mégiscsak proli származású édesapámhoz. Édesapámnak a párt, édesanyámnak az Istenbe vetett megrendíthetetlen hit adta azt a többletet vérzivataros időkben is, ami erőt adott nekik a megpróbáltatások, a szenvedések, a nyomor legyőzéséhez. Sohasem hallottam a szájukból gyűlöletet azért, mert az egyik 50 szobás kastélyát veszítette el, a másik miatt pedig az 50-es évek első felét egy világvégi békési tanyán kellett leélnünk, s csak ’57-ben térhettünk vissza Budapestre.

A mély szeretet, a derű, a keresztyéni megbocsátás természetessége tette fiatalságunkat a nyomor ellenére felejthetetlenül boldoggá. Édesapám a baloldaliságát abban a reményben élte meg, hogy részese lehet egy jobb, igazságosabb világ felépítésében.

Nem volt lézerblokkolós Audink, még kerékpárunk, sőt rollerunk se. Ezzel szemben megérhettem és megérthettem szüleim gyökeresen eltérő világnézetének feloldódását a mély szeretetben és megértésben.

Ennek fényében még szomorúbban látom, hogy olyan emberek akarnak gyűlölettől fröcsögve néhány száz vagy ezer idős, esetleg megtévedt, talán egykor még szörnyű bűnöket is elkövetett emberen szánalmasan piti bosszút állni, akik úgy jutnak jelenleg is horribilis havi jövedelemhez, magas nyugdíjhoz, hogy a munka piacán nem sokat tettek le az asztalra. Wittner életéből felháborító módon vettek el hosszú éveket, de Istennek köszönhetően túlélte. Míg azonban Mécs, Göncz, Hankiss és számtalan ötvenhatos hős az akarat, a szorgalom és a megbocsátás révén lettek igazi etalonná, a tehetségteleneknek maradt az örökös önsajnálat és gyűlölet. Mennyi re hihetünk ezen emberek vallásosságában, ha nemcsak megbocsátani nem tudnak, de még bűnök elkövetésére is felszólítanak? Ennek a nemzetnek összefogásra lenne végre szüksége. Ne egymásba verjük továbbra is a szegeket, mert ha ki is húzzuk őket, a nyoma ott marad.

Szederkényi Csaba közgazdász