Déjá vu… Orbán Viktor szerint 2014-re „régiónk” lesz Európa motorja, és Magyarország lesz Európa legversenyképesebb országa. 2006-ban Kóka János akkori gazdasági miniszter kijelentette, hogy „dübörög a (magyar) gazdaság”, valamint hogy „a franciák és a németek most minket irigyelnek” (gazdaságunk teljesítménye miatt). Valahogy a két kijelentés egymásra rezonál.

Orbán Viktor 2011. október 14-én reggel az MR1 adásában arról beszél, hogy „válság idején borulnak a tankönyvi tételek”, ilyenkor inkább „gyakorlatiasan kell gondolkodni”, „tankönyvek ide, tankönyvek oda, a Gazdasági és Társadalmi Tanács is sutba dobja a tankönyveket” stb. Sajnos tartok tőle, hogy a miniszterelnök tényleg komolyan gondolja, hiszi, amit mond. Ezt a fajta gondolkodást nevezzük a közgazdaságtanban voluntarizmusnak . Először is az a kérdés, hogy mely tankönyvek borulnak (és melyek nem), a miniszterelnök is mer-e egyáltalán egyetlen (közgazdasági) tankönyvet is?

A magyar gazdaságpolitika egyik makacs tévhite, hogy az elosztórendszerek (oktatásügy, egészségügy, nyugdíjrendszer, szociálpolitika) szívják el a gazdaság erőforrásait, és az emiatt nem tud fejlődni. Ezért ezeket kell (úgy) megreformálni, hogy elvonható legyen belőlük erőforrás a gazdaság számára. A gazdaság versenyképességének és az elosztórendszer működése hatékonyságának azonban édeskevés köze van egymáshoz. Lehet és kell is csökkenteni a pazarlást az elosztórendszerekben, lehet és kell ezek hatékonyságát javítani, de ettől még nem lesz több erőforrás a gazdaság számára.

A másik makacs tévhit a „túlfogyasztás” mítosza. Az „osztogató” kormányok tesznek tönkre mindent, mert a gazdaság már jól működik, de a kormányok eladósodás útján emelik megalapozatlanul a béreket. Ez két adattal cáfolható. 2010-ben az egy főre jutó GDP nálunk az EU–27-ek átlagának 62%-a, míg a reálbérszínvonal csupán a 22%-a volt. Szlovákiában ma a bérszínvonal 12 000 Ft-tal, Lengyelországban 36 000 Ft-tal haladja meg a magyar bérszínvonalat, Bukarestben a reálbérszint magasabb, mint Budapesten. A magyar munkavállaló alulfizetett a teljesítményéhez képest is, nemhogy túl lenne fizetve.

A megoldás négy pontban összefoglalva. (A sorrend is lényeges!

1. Pénzstabilitás. Nem inflálódó és nem leértékelődő forint. (Visszaerősítve 250 Ft/euróra, illetve 160 Ft/CHF-ra).

2. A pénzellátás egyenletességének szigorú betartása. A pénzkiáramlás mindig pontosan feleljen meg a GDP alakulásának, és a béreken, nyugdíjakon keresztül áramoljon ki, ne adócsökkentés útján közvetlenül a vállalkozói szektorhoz! (Milton Friedman!)

3. Makro-szerkezetváltás, vagyis (világgazdasági) korszakváltás. Leépíteni tudatosan, kormányzati kézi vezérléssel a környezetszennyező, a túlzottan importigényes, a túlzottan nyersanyag- és energiaigényes ágazatokat (pl. Mal Zrt.). Ez maradt el Magyarországon az olajválság után, ez problémáink alapvető oka és nem a „túlfogyasztás”. Ezen a külföldi tőke sem változtatott alapvetően az alkatrész-összeszerelési és bérmunka-tevékenység révén. Mikroszinten modernizáció, makroszinten az elavult szerkezet konzerválása.

4. Reálbér-felzárkóztatás, vagyis a humán tényező árának (a bérnek) az értékéhez való közelítése. Ugyanis nem a „túlfogyasztás”, hanem éppen ellenkezőleg, a humán tényező már-már tragikus alulértékeltsége a gazdaság elégtelen teljesítményének a valós oka.

A két első pont megértése alaposabb közgazdasági elméleti felkészültséget igényelne, vagyis bizonyos tankönyvek ismeretét, és nem e tankönyvek (és összefüggések) sutba dobását. Ezeket az összefüggéseket éppen válság idején lenne hasznos ismerni! A nyugati gazdaságpolitikában és közgazdasági gondolkodásban e két pont kap abszolút primátust, minden mással (növekedés, egyensúly, foglalkoztatás stb.) szemben.

Ha a nemzeti valuta stabil, erős (ez nem azt jelenti, hogy túlértékelt, hanem hogy nem alulértékelt!), ha emellett megvalósul a pénzellátás egyenletessége (nincsenek rángatózások a monetárszférában pl. egy nagyarányú, hirtelen adócsökkentés révén), akkor „nagy baj már nem lehet” Fried man szerint.

Miért hivatkozom főként Milton Friedmanre? Azért, mert ő a közgazdaságtan Galileije, vagyis mindent a tapasztalatból vezet le, sose elméleti tételekből. Nem véletlen, hogy olyan makacs dogmákat cáfol meg, mint a bérinfláció, a Phillips-görbe, a beruházás vezérelte növekedés, az export vezérelte növekedés stb.

Az elhibázott monetáris politika a másik ok, ami az 1. pont (pénzstabilitás kritériuma) megsértését jelenti. A Nemzeti Banknak nem előre kell jeleznie az inflációt, hanem letörni, aktív monetáris politikával! A magas infláció miatti magas forintkamatláb „űzte” a lakosságot a devizahitel irányába, és nem a „felelőtlenségük”, ahogy Simor András állítja. A hibás monetárpolitikáért (forint inflálódása és leértékelődése) éppenséggel Simor Andrást is terheli jókora személyes felelősség! Az Orbán-kormány továbbra is a fogyasztás és elosztás felszíni szféráit kapargatja, természetesen minden kézzelfogható eredmény nélkül. Az adócsökkentési álmok (miénk lesz a legversenyképesebb adórendszer) már szertefoszlottak, most folyik e téren a kétségbeesett kapkodás, már nem tudják, milyen új adónemeket találjanak ki a felelőtlen adócsökkentés miatt keletkezett költségvetési lyuk betömésére. Ez a kapkodás tipikusan a voluntarista gazdaságpolitika jellemző következménye, és egyben tünete. Mindezt most olyan rózsaszín vágyálmokkal szeretné a miniszterelnök feledtetni, mint hogy 2014-ben mi leszünk Európa legversenyképesebb állama.

Európa vezető közgazdái és gazdaságpolitikusai most ugyanúgy nevetnek rajtunk, mint annak idején Kóka Jánoson…

A szerző közgazdász