Nálunk a városban két városháza is működik ám, van az új, ahol az okmányokat csinálják, és attól nem messze a régi, amelynek a kapujában egy szelíd, szomorú ember üldögél összeláncolt lábbal. Az új városházára a múltkor egy barátomat kísértem el, aki azért ment be, hogy az új személyi igazolványához készíttessen fotót, és amikor kijött, nem ismert rajta magára.

Nálunk a városban két városháza is működik ám, van az új, ahol az okmányokat csinálják, és attól nem messze a régi, amelynek a kapujában egy szelíd, szomorú ember üldögél összeláncolt lábbal. Az új városházára a múltkor egy barátomat kísértem el, aki azért ment be, hogy az új személyi igazolványához készíttessen fotót, és amikor kijött, nem ismert rajta magára. Mutatta a fényképet összeráncolt, felhős homlokkal, s azt mondta, hogy ez az ember nem is ő. Néztem a fotót, s el kellett ismernem, hogy tényleg nem. Olyan furcsán tartja rajta a fejét, hogy ettől természetellenesen megnőtt az álla, és a szája is nagyobb. Ez nem ő. Nem lesz-e baj belőle, ha igazolnia kell magát? Kérdeztem tőle, hogy miért nem reklamált, hogy nem ő van a képen, amin hivatalosan neki kéne lenni, mire azt válaszolta, hogy nem lehet mit tenni, ilyen odabent a szoftver. Az okmányirodában az embernek bele kell néznie egy kamerába, s úgy kell igazgatnia a fejét, hogy az arcfelismerő szoftvernek megfelelő legyen, különben nem engedélyezi a fotót. Látod, dünnyögte, már egy nyamvadt számítógépes programnak is csak úgy vagyunk jók, ha nem vagyunk saját magunk. Szomorkásan ballagtunk tovább, ő a biciklijét tolta, én meg közben gyorsan lejegyzeteltem, amit keserűségében mondott, gondoltam, fölhasználom egyszer, ha úgy alakul. S úgy alakult.

Alig mentünk pár száz métert, odaértünk a régi városházához, ahol ott ült az összeláncolt lábú ember. Megkérdeztük tőle, hogy ki láncolta össze, mire készségesen fölállt, s azt válaszolta, hogy ő maga volt, s ezt szimbolikus üzenetnek szánta. Miféle üzenet ez, néztem rá, mire a magas, szőkés hajú ember rávágta, hogy maga is fogoly, uram, csak nem tud róla. Majd azt mondta, hogy ki vagyunk szolgáltatva a politikai pártoknak, az Európai Uniónak és az ördögnek, hej, az ördögé lett a világ, uram, tette hozzá, s följebb tolta az orrán a szemüvegét.

Majd visszaült a helyére a városháza előtt, és a két bokája között dermedten lógott tovább a lánc. Úgy nézett ki vele, mint a börtönös filmekben a vasra vert rabok. Amúgy vadonatúj lánc volt az a lánc, jól láthatóan tartós darab: a célnak az örökkévalóságig megfelelő.

Nem tudom, hogy miért, de a politikai pártokról, az Európai Unióról és az ördögről egy könyv vágódott az eszembe. A felvilágosodás dialektikája a címe, nemrég olvastam. Azért vettem meg, mert egy barátom ebéd közben megemlítette, hogy „mostanában A felvilágosodás dialektikáját lapozgatom”,mire egy másik barátom közbeszólt, hogy „remélem, hogy az idén megjelent második kiadást”. S ez nekem nagyon imponált, mert kultúrsznob vagyok. Elolvastam, de nem sokat értettem belőle. Talán csak annyit, hogy a hideg, racionális ész az embertelenségig kegyetlen, s higgadtan képes ölni, mint a jégmező. Az összeláncolt lábú embert hallgatva ez a hűvös könyv jutott az eszembe, s már majdnem kiböktem neki, hogy amit mond, az butaság, hiszen efféle megfontolások alapján a halál ellen is lehetne tüntetni. De szerencsére visszafogtam magam. Inkább azt kérdeztem, hogy mióta ül itt, mire kicsit elgondolkozott, s azt mondta, hogy több mint százötven napja. Hűha, néztünk rá.

Majd azt kérdeztem, hogy egy egészségesnek és intelligensnek látszó ember miért ül itt délelőtt leláncolva. Elvégre munkát is kereshetne. Azt válaszolta, hogy neki öt-hat szakmája van, föl is sorolta mindet, de ő már nem kell sehová, mondta. „Elmúltam ötvenéves, nem kellek senkinek, pedig két gyerekem van, meg egy feleségem, aki diplomás létére takarítani jár.” S hozzátette udvariasan: uram. Még a halál is elmegy előlem, Uram.