Hát persze régen minden jobb volt! Egyszerű, mint egy Szabolcska Mihály-strófa, tiszta, mint a falvédő a képzelt falusi konyhában.

Be jó volt istenem, a tanár bácsi is, ahogy a körmöst adta.

De még jobb volt, hogy nemcsak a körmöst adta, hanem a tudást is. Fekete pad, élire vasalt formaruha, tanárnak pulpitus, gyereknek kuss.

Mert a világ is milyen jó volt és egyszerű, mint az egyszeregy! Háromszor három az kilenc, négyszer öt az húsz. És egyszeregy az etika is: amit a katekizmus ír. Később, amit a pártbizottság.

Megneveljük őket, szépen, egyszerűen, a tanárautomata beletölti a kis gyermekautomatába, amit gondolni kell, aztán vagy tudja, vagy körmös.

Miért akarnánk a gyereket valójában megtanítani bármire is? A világra? Nyitottságra? Kíváncsiságra? Önismeretre? Sikeres közös feladatvégzésekre? Hogy fedezze fel mit szeret és azt csinálja jól? Hogy szeresse magát? Fityfirity!

Majd mi megmondjuk mi a pálya. Mit pálya! Kötelező haladási irány. „…mivelhogy rend kell a világba, / a rend pedig arravaló, / hogy ne legyen a gyerek hiába / s ne legyen szabad, ami jó.”

Megálltam, hogy ne idézzem az előző két sort, pedig hát hol is dünnyögnek ilyen meséket, mint amit már a törvény címének a megváltoztatása sugall?

Látszólag lényegtelen kérdés, hogy mi egy törvény címe, nem a forma, hanem a tartalom a fontos. Legyinthetnénk, mint tették sokan az alkotmány átnevezését alaptörvényre esetén (egyébként ott is indokolatlanul és elfogadhatatlanul), de itt ténylegesen nagyon nagy a különbség, ha másért nem önmagában a cím, tehát az érvényesség megváltoztatása miatt kell elfogadhatatlannak minősítenünk ezt az egyébként minden elemében vállalhatatlan újabb szörnyűséget.

A nevelés igazi helyi – családi, közösségi – ügy. Nem az állam, nem a politika nevel, az legfeljebb az oktatás kereteit, kimeneti pontjait és finanszírozási feltételeit biztosítja.

Az ún. szocialista iskola – a polgári társadalom iskolarendszerével alapjaiban szembehelyezkedve – gondolta azt magáról, hogy átveendő, átvehető a gyerekek nevelése a családoktól, iskolától, helyi közösségektől. Csak diktatúrákban, autokratikus rendszerekben, antidemokratikus irányultságú politikai hatalmak gondolják úgy, hogy egy eljövendő generáció értékrendjének meghatározása, nevelési elvei a politikai hatalom keretei között dőlhetnek el. A fasizmus, vagy ebből a szempontból hű követője az ún. proletárdiktatúra gondolta úgy, hogy átvehető gyermekeink nevelése tőlünk szülőktől, helyi iskolai közösségektől. Nem lehet megrendelésre nevelni, nem lehet értékalapú társadalmat központi akarat alapján építeni. Nem lehet demokratikus egy olyan társadalom, ahol a legfontosabb értékbeli kérdések nem az egyén szabad választásaira, hanem különböző kényszerre, az éppen aktuális politikai hatalom döntései, elvárásai alapján alakulnak.

A többi tehát már nem is érdekes, nem számít a modern európai normákkal való teljes szembefordulás, nem számít a jogilag is vállalhatatlan, szakmailag elfogadhatatlan szöveg.

Nem számít az egész teljesen kifacsart, csak a jobbsorsúakra gondoló, társadalom képe, az esélyegyenlőtlenségek nem pusztán tudomásulvétele, hanem tudatos erősítése.

Nem számít a működő rendszerek, sikeres iskola programok felszámolása és sorolhatnám végletekig így tovább. Csak egy számít. Az, hogy egy tehetségtelen pedagógusnak (egyelőre) mandátuma van a miniszterelnöktől arra, hogy ezt az arcpirító gorombaságot, a gyerekek lelkét-gondolkodását állami istrángra fűzéséről szóló borzalmat a kormány nevében jegyezze. (Persze nagyon is számít, de „csak” következménye az alapjaiban elfogadhatatlan, gyermek- és demokráciaellenes kiindulópontnak.)

Kevés a remény arra, hogy a Fidesz értő politikusai megakadályozzák mindezt, de mint tudjuk, a remény hal meg utoljára. Akárhogy is lesz – persze ha minden alap nélkül is, de igyekszünk bízni abban, hogy valamilyen csoda folytán ez egyszer majd hatnak a szakmai érvek, végtelen szégyen, hogy a legavíttabb szemléletű a kaszárnyahangulatot és Orwellt idéző koncepció egyáltalán napvilágra kerülhetett.

Mert túl a fentieken a köznevelés koncepciójának a végeredménye, hogy a tudásalapú társadalomban a tudást, az iskolát, a tanulást meggyűlöljék a gyerekek. Igaz, még ez lenne a kisebb baj, a nagyobb, hogy ha olyan közegben kéne tanulniuk, mint, amilyet elképzel e fércmű szerzőgárdája az évekre kiható traumát is okoz majd a gyermekeinknek.

A szerző volt SZDSZ-es politikus, egykori iskolaigazgató