Két csúcs közé szorult az Európai Unió. A vasárnapi találkozót félbehagyták, hogy szerdán folytassák és befejezzék az alkudozást. Ám ahonnan indultak, ahová elértek, s amerre tartanak, az súlyos aggodalommal tölti el az elemzőket. Politikai, jelképes értelemben is félúthoz érkezett az unió. Nem fordulhat vissza, mert a valutaövezet, sőt a közösség is darabjaira hullhat. De ott sem maradhat, ahol van, vagy ahová szerdán vélhetően elér, mert az eurózóna megőrzésére, az államadósság-válság kezelésére és a növekedés újraindítására ez édeskevésnek bizonyulhat. A továbblépéshez, pontosabban a monetáris unió politikai unióvá alakításához egyelőre nincs kellő eltökéltség, bátorság, vízió, vezető erő. Ezért vált az eurózóna teljesítményének és adósságának mindössze néhány százalékát képviselő Görögország krízise az egész valutatérség válságává, ezért sürgetnek az Egyesült Államoktól Kínáig gyors és határozott megoldást.

A vasárnapi találkozó hangulatára mindez rányomta a bélyegét. Egy-egy kiszólás, gúnyos mosoly sokat elárult a belső feszültségről. Angela Merkel német kancellár elszigetelte Nicolas Sarkozy francia elnököt a pénzügyi mentőalap (EFSF) szerepét illetően, de közösen adták fel a leckét Silvio Berlusconinak, hogy 72 óra alatt hozza tető alá az olasz reformtervet. Nehogy Itália is elessen, mert akkor Franciaország következik. A francia államfő kikérte magának, hogy a brit David Cameron kívülről bírál.

Az euróból és az unióból kiszerető német közvélemény megkötötte Merkel kezét, hogy a válságkezelésben magához ragadja kezdeményezést. Sarkozy Franciaországa viszont legfeljebb politikai értelemben maradhatott Németország párja, gazdaságilag nem. A huszonötödik órában Merkel – Sarkozyvel karöltve – mintha elindulni szándékozna a mélyebb fiskális integráció irányába, költségvetési szigorral, adósságcsökkentéssel és a növekedés megindításának szorgalmazásával.

Ez nehéz mutatványnak ígérkezik, mert az eddigi elégtelen és egységesen megszorító válságkezelés miatt recesszióba süllyedhet az eurózóna, a görög csőd veszteségeibe bevonandó európai bankok erőltetett feltőkésítése nyomán újabb hitelszűke keletkezhet, ami tovább súlyosbítja a gazdasági visszaesést. Az Európai Központi Bank nem akar végső hitelezője lenni az eurórendszernek, az EFSF kapacitását meg úgy sokszoroznák meg az olasz és spanyol államkötvények eladhatóságának fenntartására, hogy az amerikai subprime (másodrendű adósi) termékek mintájára a legjobb minősítésűnek tüntetnék fel azt is, amit már leminősítettek. Ez ugyanolyan katasztrófával fenyeget, mint amilyet az amerikai Lehman Brothers bukása idézett elő 2008 őszén.

A borús kilátások és aggasztó ötletek miatt félő, hogy az EU és az eurózóna tartósan kiábrándító csúcsok közé szorul, megreked félúton, stagnálásra és globális eljelentéktelenedésre ítéli magát.