A tunéziai példa
Mohamed Bouazizi fiatal utcai mozgóárus felháborodásában felgyújtotta magát tavaly decemberben. Ezzel – mint később kiderült – nemcsak a tunéziai jázminos forradalom vette kezdetét, hanem az egész arab tavasz, a politikatörténet egyik leghosszabb évszaka. Ugyanis máig sincs vége, újabb és újabb fordulatokat vesz Ben Ali tunéziai elnök szökésétől és elítélésétől az egyiptomi Mubarak megbuktatásán, perbe fogásán át a líbiai diktátor, Kadhafi megöléséig. Most vasárnap pedig e „tavasz” alighanem egyik legdicsőségesebb napja érkezett el: egybehangzó helyi és nemzetközi reakciók szerint példamutatóan bonyolították le Tunéziában az első szabad voksolást, amelynek tétje az alkotmányozó gyűlés tagjainak megválasztása volt. Még egy ország a láthatáron, ahol nemzeti ünneppé lehet október 23-a.
Nincsen demokrácia stabil intézményrendszer nélkül, és az észak-afrikai ország – úttörőként – éppen ezen fáradozik, példát mutatva a novemberi, valljuk be, a tunéziainál jóval nagyobb világpolitikai jelentőségű egyiptomi versengés megrendezéséhez. A választások semmit sem érnek, ha a szavazópolgárok kritikus tömege, a pártok képviselői, illetve a nemzetközi intézmények megfigyelői nem fogadják el legitimnek azokat. De úgy tűnik, nem lesz ezzel gond Tunéziában. Óriási dolog ez. Különösen annak fényében, hogy Ana Gomes, az Európai Parlament választási megfigyelője éppen annak fontosságát emeli ki: az átlag tunéziaiak mekkora bizalommal voltak e testület iránt, és hozzáteszi, a majdani egyiptomi választásokat illetően már korántsem ilyen optimista... A függetlenségüket a második világháborút követő években-évtizedekben kivívott arab országokat eddig jobbára mindenki csak tanítani akarta a demokráciára, „tollal vagy fegyverrel”, avagy, mint a mára már megszépült emlékű amerikai Paul Wolfowitz, mindkettővel. Izrael a Közel-Kelet „nyugatos szigeteként” emelkedik ki. Most a tunéziai példa azt mutatja: az arab országok az intézményépítésben is inspirálhatják egymást, nem csak az autokrácia, a diktatúra elleni lázadásban.
Mindez persze nem garantálja, hogy mérget vehetünk a tunéziai demokráciára. A magukat mérsékeltnek mondó iszlamisták előretörése, az iszlám jog, a saria bevezetésének szándéka kétségeket ébreszt a számos magyar turista számára sem ismeretlen tengerparti paradicsom jövőjét illetően, a diktatúra, de világias diktatúra évtizedei után. A várhatóan legjobban szereplő párt, az En-Nehda (Újjászületés) ígéretét, miszerint egyensúlyt lehet találni az iszlám követelményei és a modernitás ismérvei között, még be is kell tartani. Aligha kétséges, hogy nemcsak az arab világ, de a fél glóbusz figyelemmel kíséri majd az elkövetkező hónapok, évek tunéziai fejleményeit. A kétségek azonban – legyenek mégoly jogosak – csak kétségek. A reményre okot adó konkrétum: október 23-a Tunézia kollektív büszkesége.
