A hazai közállapotokat sokan mégis egészében törvényesnek látják. Érvelésük szerint amíg adott a szabad választások lehetősége, és megjelenhetnek a „hivatalostól” eltérő vélemények, addig nem beszélhetünk a demokrácia haláláról. Ám a jogszerűség formai feltételeinek meglétéből – döntést törvény alapján hoznak – még nem következik, hogy a társadalomban a törvényes rend uralkodik. A jog ugyanis különbséget tesz a törvények uralma (rule of law) és a törvények útján történő uralom (rule by law) között. Az előző arról szól, hogy senki nem helyezheti magát a törvények fölé.

A második esetben viszont a törvény pusztán eszköz. Ilyenkor a hatalom abból indul ki – mint ma Magyarországon –, hogy bármit megtehet, csak törvényt kell hozni arra. A bolsevik forradalom forgatagában, egy vidéki városban a hatalmat megragadó munkások tanácsot kértek Lenintől: mi az, amit megtehetnek. Lenin válasza ez volt: amit ti tesztek, az a törvény! A mai magyar állapotok – ennyiben – valóban emlékeztetnek egy forradalom hétköznapjaira.

Európa az elmúlt ötszáz évben ugrott a történelmi fejlődés élére. Kontinensünk sikerét három tényezőnek – a hatékony államnak, a törvények uralmának és a felelős kormányzásnak – tulajdonítják. Mindhárom túlmutat a véletleneken – a kiemelkedő személyeken, a kedvező természeti adottságokon, a szerencsés történelmi körülményeken –, és társadalmi intézményekre utal. A politika, a gazdaság, a jogrend intézményeinek láthatatlan korlátai terelték az európai polgárt a hatékony gazdaság, a demokratikus közösség, az autonóm és szabad lét irányába.

E formális intézmények működését ugyanakkor a bizalom, az együttműködési készség, a szabálykövetés, a toleráns konfliktuskezelés informális intézményei alapozták meg. Az egymást támogató intézmények összhangjának tulajdonítható a második világháborút követően a jóléti társadalmak sikere. A bizalom és a gyors növekedés egymást erősítve hozott létre mind kedvezőbb társadalmi feltételeket: a növekvő források erősítették a bizalmat, a toleráns konfliktuskezelést, ami a demokrácia és az egyéni szabadság kiterjedésére vezetett, majd mindez újra visszacsatolódva, hozzájárult a magas növekedési ütem fenntartásához.

Az európai társadalmak történelmi sikere tehát a tradicionális társadalmak „kézi vezérlésével” szemben az „intézményi vezérlésnek” tulajdonítható. Az ösztönszerű segítőkészség, a hatalom közvetlen beavatkozása, illetve a vallások útmutatásainak helyébe a racionális elveken és a hatalommegosztáson alapuló intézmények léptek. Az idők folyamán a különböző fejlődési pályát befutó államok intézményi berendezkedése egyre közelebb került egymáshoz. Eltérő „előéletük” ellenére a modern társadalmak gazdasági és politikai rendszere – mint ezt a kormányzás minőségét, a politikát, a demokráciát, az egyéni jogokat, a gazdasági intézményeket vizsgáló, egyre növekvő számú elemzés bizonyítja – mind hasonlóbbá vált.

Ez az oka, hogy a társadalmak sikere vagy sikertelensége nem szerencsés vagy kevésbé szerencsés történelmi múltjuktól, nem természeti kincsekben való gazdagságuktól vagy szegénységüktől, nem kedvező vagy kedvezőtlen földrajzi elhelyezkedésüktől függ, hanem alapvetően intézményeiktől! Ebből pedig az következik: ha egy ország gazdag, lakói szabadok szeretnének lenni – márpedig mindenki erre vágyik –, akkor az nem gazdag nyersanyaglelőhelyek birtoklásán, nem is karizmatikus vezérek választásán múlik, hanem a sikert megalapozó intézmények megvalósításától függ.

A gazdaságban a washingtoni konszenzus alapelvei jelölték ki a hatékony fejlődés útját: a pénzügyi fegyelem, a közösségi kiadások és az adórendszer reformja, a pénz- és az árupiacok, illetve a kereskedelem működésének liberalizálása, a magántulajdon védelme, a külföldi befektetések segítése, a privatizáció és a dereguláció. Bár országonként és időszakonként éles vita folyik ezeknek az elveknek a hatóköréről és hatásosságáról, történelmi visszapillantásban egyértelmű: azok az országok prosperálnak, amelyekben a „gazdasági szabadság” indexe nőtt, míg a „korrupciós” index csökkent. Lényegében ugyanez mondható a politika szférájáról: itt a „modernséget” a „felelős kormányzás”, a „demokrácia” és a „szabadság” indexe méri.

A „fülkeforradalom” óta azonban nálunk minden, a felelős kormányzást, az átlátható államot, a működőképes demokráciát és az egyéni és a gazdasági szabadságot jelző mutató zuhanásszerűen esett. Ez arra utal, hogy hazánkban a kormányzás minősége, a szabadság mértéke, a demokrácia szintje egyértelműen romlott. Ez a trend történelmi összefüggésben az intézményi vezérléstől visszafelé, a kézi vezérlés irányába történő elmozdulásként jellemezhető! A valóságban a helyzet ennél is rosszabb: az „Orbán-klónok” hatalmi gőgje és arroganciája folyamatosan erodálja a formális intézmények működését megalapozó informális intézményeket is, azaz a romlás átterjedt a bizalomra, a szabálykövetési és a toleráns konfliktuskezelési hajlandóságra. Mivel pedig a polgári forradalmakra – és ebben az összefüggésben a rendszerváltásra is – éppen az intézményes hatalommegosztás, a gazdasági és a politikai szabadság, illetve az egyenlőség intézményes biztosítása a jellemző, az ezzel ellentétes folyamatot – nem játék a szavakkal – ellenforradalomként kell jellemezni.

Nem arról van szó, hogy gondolkodás nélkül követni kellene egyik vagy másik ország kormányzásának modelljét. Nem tekinthetünk el a történelmileg kialakult egyéni és közösségi reflexektől és a polgárok tűrőképességétől. Egészében mégis úgy áll a helyzet: ha a XXI. században szabad és boldog nemzetet akarunk építeni, akkor nem az évszázadokkal korábbi törvényeket, nem a múlt szabályait, nem a történelmi intézmények mintáját kell(ene) alkotmányunk alapjává tenni. Egy precedens nélküli korban, mint amilyen napjaink világa, amikor a múlt mintái és szabályai inkább megtévesztenek, mint eligazítanak.

Az ország billenési ponthoz érkezett: az Orbán-kormány érdemi viták nélkül, a társadalmi ellenőrzés kiiktatásával meghozott, egymástól függetlennek tűnő, gyakran nem is szembetűnő döntései összekapcsolódtak, és egyik pillanatról a másikra alapvetőn megváltoztatják a politikai rendszer minőségét. Az idézett mutatók jelzik a társadalom fokozatosan romló állapotát. Normális ember nem érvelhet úgy: nincs ok aggodalomra, amíg a beteg még él. Mindenki tudja, hogy már a hőemelkedés is figyelmeztető jel! A 39 fok feletti láz azonban már nagyon súlyos betegséget jelez. A politika és a gazdaság említett indexeinek értékei ma azt jelzik, hogy a demokrácia és a piacgazdaság ugyan még nem halott Magyarországon, de a normálistól való eltérésük 40 fokos lázként jellemezhető. Az „orbáni úton” tovább haladva a rendszerváltás során elért – sokak által kritizált, de egészében a történelmi trendet követő – állapot romlása megállíthatatlan.

A kézi vezérléssel a beteget – szükségtelenül – lélegeztetőkészülékre kapcsolták, s arról a maga erejéből már nem lesz képes leszállni.

MARABU RAJZA