A diplomaták ide-oda rohangáltak kompromisszumokat, valamiféle arany középutat keresve, hogy megakadályozzák az ügy szavazásra bocsátását a Biztonsági Tanácsban vagy a Közgyűlésben. Közben tovább tombol az éhínség Afrika szarván. Új ENSZ-misszió kezdte meg munkáját Líbiában, hogy elősegítse egy frissen felszabadult, remélhetőleg demokratizálódó ország kiemelkedését a fegyveres harcból és a 42 éves önkényuralomból. Közeledett az első hét vége az ENSZ évi rendes közgyűlésén, s a szónokok egymás után ragadták meg az alkalmat, hogy fennkölt beszédekben figyelmeztessék a világot a klímaváltozásra, a fenntartható fejlődés elvére, a legszegényebbeknek tett segélyígéretek megújítására, a nők felemelésének feladatára stb. stb. Nem csoda, hogy a hangzavarban és a hírtengerben nem tűnt föl egy aprócska jó hír: a zambiai elnökválasztás békés kimenetele.

Igaz, Zambia kis afrikai ország, távol a nemzetközi rivaldafénytől. Az itteni események a világban alig keltenek visszhangot. Hírértékük nem vetekedhet a líbiai intervenció vagy az arab tavasz drámai eseményeiével. Pedig ami Zambiában történt, az kapcsolódik emezekhez, és ezért is fontos az egész világ számára.

Azért fontos, mert egy elnökválasztáson a kihívó békésen diadalmaskodott. Olyan hivatalban lévő elnököt győzött le, aki meg akarta őrizni tisztségét, és akit megkísérthetett volna más vereséget szenvedett afrikai vezetők példája, akik a választás után egyszerűen nem voltak hajlandók elfogadni az eredményt. Bizony, a hatalomváltás eme békés módja Afrikában egyáltalán nem magától értetődő.

Etiópiában 2005-ben a kormányerők az ellenzék hívei közé lőttek a vitatott kimenetelű választás után. Kenyában 2007-ben erőszakhullám söpört végig az országon az elnökválasztás nyomán,mert a szavazásra és a voksok összeszámlálására is súlyos gyanú árnyéka vetült. Egy évvel később Zimbabwéban Mugabe elnök nem volt hajlandó elfogadni vereségét, és erőszakkal a második helyre utasította ellenfelét. Idővel – miután az ellenzék erőszakkal és halálos fenyegetéssel rávette – a veterán államfő beleegyezett, hogy „megossza” a hatalmat a győztessel, Morgan Tsvangiraival, akit ezután miniszterelnöknek nevezett ki.

Elefántcsontparton tavaly decemberben Laurent Gbagbo elnök maradt alul az elnökválasztáson ellenfelével, Alassane Ouattarával szemben, de nem volt hajlandó távozni. Akárcsak Mugabe, ő is felajánlotta a hatalom megosztását – megőrizte volna az államfői tisztséget annak minden privilégiumával és járandóságaival, míg miniszterelnökként ellenfele nyakába zúdult volna minden gond, valóságos hatalom nélkül. Ha az ENSZ-misszió nem állt volna ki a demokráciáért, és nem segítette volna kierőszakolni Gbagbo távozását, a zimbabweihez kísértetiesen hasonló viszonyok szilárdultak volna meg itt is.

Mindennek szöges ellentétét látjuk Zambiában. Lusakában a választási tisztviselők bejelentették a voksolás eredményét: az elnök Rupiah Banda a szavazatok 36, míg ellenfele, Michael Sata 43 százalékát kapta meg. A bejelentés csupán azért késett,mert hackerek feltörték a választási bizottság honlapját. Szeptember 23-án Banda figyelemre méltó eleganciával elfogadta az eredményt, tudatta népével, hogy tartani fogja magát az akaratához.

Jó lenne hinni, hogymindennek így kellett történnie; s talán így is kellett. És hadd higgyünk a példa erejében! Ez az esztendő amúgy sem kedvez a diktátoroknak – senkinek, aki görcsösen ragaszkodik a hatalomhoz, figyelmen kívül hagyva népe demokratikusan kifejezett akaratát. Líbia, Elefántcsontpart, az Észak-Afrikán végigsöprő forradalmi hullám és a Közel-Kelet, mind-mind egy új trendet erősít. Azt, amit most látunk Zambiában. Azt, hogy a hatalomváltás békés úton is végbemehet, egy ország polgárainak szabad nyilvánítása által. Fontos pillanat ez Afrika és a világ számára.

A szerző író, újságíró, Ban Ki Mun ENSZ-főtitkár beszédírója